Sok-sok ezer év múlva az ember uralja az egész világmindenséget, hatalmas űrhajókon, fénysebességgel röpköd ide-oda, de úgy tűnik, mit sem tanult a korábbi hibákból. Semmi nem változott, mintha minden erre irányuló törekvés megmaradt volna az ötlet szintjén: a társadalom fejlettségét továbbra is a fegyverek technológiai színvonalával mérik, mely fegyvereket egymás ellen vetik be a hatalom megszerzése/megtartása érdekében, a politikusok korruptak, az egyház pedig a megváltó eljövetelét hirdetve mossa az arra fogékonyak agyát. Régen is így volt, ma is így van, holnap is így lesz.

Az univerzum legértékesebb anyaga a fűszer, amit egy elsivatagosodott bolygón, az Arrakison bányásznak. A bolygóval eredetileg teljesen más tervei voltak az emberiségnek, de mint írtam, mi nem változunk, ha valamiből pénzt lehet csinálni, félreteszünk mindent: terveket, álmokat, erkölcsöt stb. A nomád életmódot folytató őslakók, a fremenek természetesen nem fogadják kitörő lelkesedéssel a leigázásukat, ám a hatalmas túlerővel szemben tehetetlenek. Visszavonulnak, elrejtőznek, időnként lecsapnak, de a többség a megváltót várja, aki elhozza számukra a szabadságot.

Mikor a császár a bolygó kormányzását hosszú idő után átadja egy másik uralkodócsaládnak, a távozó Harkonnenek (Stellan Skarsgård) nem szívesen törődnek ebbe bele, az érkező Atreidesek pedig nem tudják, mi vár rájuk; erős bennük a kötelességtudat, így elvállalják a megbízatást, ugyanakkor – kezdettől fogva – látszik, hogy teljesen más módszerekkel képzelik el a fűszerkitermelés irányítását. A helyiek egyszerre félve és reménykedve várják új gazdájukat, hallani olyan hangokat is, melyek szerint – végre – eljött a megváltó. A fiatal Paul Atreides (Timothée Chalamet) herceg valahogy megérzi a jövő történéseit (rendszeresen Zendayával álmodik, amivel biztosan nincs egyedül), de még nem tudni, ez a képessége áldás, vagy sokkal inkább átok.

Frank Herbert regénye tipikusan az a mű, amit muszáj megfilmesíteni, csak éppen – szinte – lehetetlen. Többen megpróbálták már, volt olyan, akinek elkészült a filmje, de olyan is, akiről csak egy dokumentumfilm készült, ahogy nem készül el a filmje (ez viszont egész jó lett). Rengeteg mindenkire volt hatással (Terminátor, Mátrix, Star Wars és lényegében minden „the chosen one” történet), és elég komoly rajongótábora van mind a mai napig. A CGI napjainkra elért színvonala és az általa kínált lehetőségek, a rendelkezésre álló pénz, a neves színészgárda, az egyedi látásmóddal bíró, tehetséges rendező mind garancia voltak arra, hogy 2021-ben ebből valami egészen jó dolog sülhet ki.

A kanadai Denis Villeneuve régóta rajong a Dűnéért, de nem akart rögtön egy ilyen nagyszabású filmmel kezdeni, ezért az Érkezés és a Szárnyas fejvadász 2049 rendezői székébe ülve próbálta ki magát a sci-fi műfajában, ahol bebizonyította rátermettségét. Pályája során először a produceri teendőket is ellátta, valamint a forgatókönyvírásban is részt vett, ebben Erich Roth (Csillag születik, Forrest Gump, valamint megannyi remekmű) és Jon Spaihts (Utazók, Prometheus) voltak a segítségére, akik ugyancsak hatalmas Dűne-rajongók. A zenét Hans Zimmer szerezte, aki olyan erőteljesen képviselteti magát, hogy időnként már a látvány és a párbeszédek látják ennek kárát. Az operatőr Greig Fraser (Zero Dark Thirty – A Bin Láden hajsza, Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet), akivel nem mellesleg Rogers Deakinsnél találkoztak. Lényeg a lényeg, semmit nem bíztak a véletlenre.

Az eredmény, vagyis a Dűne igazi Covid-film, a stúdió, a producerek és a rendező, illetve a mozi és a streaming közötti viszonyrendszer megváltozása alatt született, annak minden hozadékával (a pozitívumok és negatívumok értékelése napjainkban is zajlik, állandó viták tárgyát képezve). Értem ezalatt azt, hogy egyszerre tudjuk megnézni otthon és a vásznon, a könyvnek csak az első fele került megfilmesítésre, de a folytatást más filmekkel ellentétben még nem forgatták le, azt az első rész sikerétől tették függővé, és még hosszasan sorolhatnám. Valószínűleg ennek az „őrületnek” köszönhető az is, hogy amíg nekem várnom kellett a leközléssel (mert aláírtam az embargóról szóló papírt, egyéb lehetőség híján), addig a filmet már vidáman játszották egy csomó helyen, és ennek megfelelően mind a nyomtatott, mind az online sajtó tele volt kritikákkal, elemzésekkel.

A könyvet még tizenévesen olvastam, és amikor a filmet elkezdtem nézni, úgy éreztem, ezeket a képsorokat láttam annak idején magam előtt megjelenni. A látvány, a hangulat hűen adja vissza az olvasottakat, de mi van a szereplőkkel, a mondanivalóval… az élménnyel? Nos, a könyv sok helyről merít, és miközben megteremt egy saját világot, egyetemes dolgokról mesél a kor Amerikáján keresztül. Aki ezt így, egy az egyben megfilmesíti, az előtt le a kalappal. Denis Villeneuve már bebizonyította, hogy jó a látványban, az atmoszférateremtésben, az akcióban, de megy neki a mély filozófia és a karakterábrázolás is, legyen az bármilyen összetett.

A Dűne mint könyv ugyanakkor nem mindenkinek való, nehéz olvasmány. A stúdióknál viszont a pénz beszél, így egyértelműen a minél több néző a cél. A könnyebb befogadás érdekében kompromisszumot kellett kötni, leegyszerűsítették a mondanivalót, így bár a leírtak nagy része megfilmesítésre került, a sorok között megbúvó mögöttes tartalom, a regény gondolatisága csak felszínesen. A korábban biológusnak készülő rendező teljesen beleszerelmesedik a tájba, kapunk is belőle bőven, de mi van az emberekkel?

A Dűne egy felnövéstörténet, ami a hatalomgyakorlásról szól, arról, hogy milyen egy jó uralkodó, egy jó vezető, melyek azok a készségek, melyek alkalmassá teszik erre. Adva van egy fiatal férfi, aki uralkodásra, vezetésre született, és mindenki azon van (Josh Brolin, Jason Momoa és az apját alakító Oscar Isaac terelgetik többek között) , hogy erre felkészítse, de vajon ő képesnek tartja-e magát erre, elfogadja-e a sorsát? Neveltetése során fontos szerephez jutnak a lovagi eszmék (a testi erő és ügyesség mellett adnak az udvariasságra, a műveltségre, intellektusra stb. is, de maguk a karakterek is páncélt viselnek, és kardokkal harcolnak egymás ellen), és tudatosítják benne, hogy a jó vezető erőskezű, határozott, de egyben igazságos és jóságos is, aki a népet, illetve legfőbb uralkodóját, a császárt egyaránt szolgálja.

A másik fontos elem a spiritualitás, Paul az anyja (Rebecca Ferguson) révén az egyház támogatását is élvezi, és különleges képességek birtokába jut. Mert az egyház továbbra is jelen van. Nem siet sehova, hosszú távra tervez, mint mindig. Tanait hol erőszakkal, hol békésen hirdeti, a megváltásért cserébe szolgalelkűséget vár el, és elhiteti a politikával, hogy az osztja a lapokat, holott éppen fordítva van. A fiatal hercegnek fel kell nőnie a feladathoz, miközben egy árulás, egy halálos játszma főszereplőjévé válik.

A hosszú játékidő ellenére a cselekmény éppen, hogy belelendül, és bár mindenből kapunk egy keveset, ahogy azt már fentebb írtam, éppen a regény gondolatisága veszik el, az egyes karakterek, a császár és az uralkodóházak motivációja, illetve ezen kereteken túllépve az univerzumot mozgató erők, erőviszonyok bemutatása marad el a könnyebb befogadás, a profitmaximalizálás érdekében.

Hiányosságai ellenére inkább szerettem, és az volt az első gondolatom a film végén, hogy most azonnal látni akarom a folytatást, mert úgy éreztem magam, mint aki megvett egy könyvet az előszóval és néhány fejezettel, majd közlik vele, talán egyszer valamikor elolvashatja a többit is. Szerencsére azóta bejelentették a folytatást, amely a tervek szerint 2023-ban érkezik majd a mozikba. Sebaj, addig megnézem még egyszer-kétszer ezt, természetesen moziban, mert csak úgy van értelme.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu