2014

Kényszerítés helyett együttműködés

Dr. Skíta Erika interaktív előadása a megyei könyvtárban

A cím a nevelési módszerek alternatívájára utal, helyesebben a cím második fele, az első ugyanis az idomítás módszere. Február 12-én a megyei könyvtár Központi Könyvtárának klubjában Dr. Skíta Erika tartott interaktív előadást Beszélj úgy, hogy érdekelje! címmel a tudatos szülői kommunikációról.

Tehát kényszerítés vagy együttműködés? Ez a problémakör egyidős az emberi történelemmel, s mivel a kapcsolatokat az első írásos kultúráktól kezdve hosszú időn keresztül a jogilag tagolt alá- és fölérendeltségi viszony jellemezte, igény csakis engedelmes alattvalóvá történő formálásra jelentkezett. Ennek volt ideális formája az erőszakon alapuló kényszerítés. Ez „szülte” a verést, valamint az egyéb súlyos fizikai szankciókat.

Mivel a társadalmak patriarchális jelleget öltöttek magukra, szükségszerűen szorultak a perifériára a női nem képviselői, s a gyermeknek is az egyértelmű alárendelt szerepkör jutott. Ahogy az állam feje uralta és fenyíthette az uralma alá tartozó lakosságot, a család gyermek és nőtagjai a családfő fenyítő hatalma alá tartoztak. Gyermeknevelésről a szó modern értelmében nem beszélhettünk, fel sem merülhetett ennek gondolata, mert a korabeli köztudat számára értelmezhetetlennek bizonyult volna. Azt tartották, hogy a gyermek kicsinyített felnőtt, akinek egyetlen kötelessége van: feltétlen engedelmességgel tartozik a családfőnek. Egyéb ismeret híján maradt az engedelmességre ösztökélés beváltnak vélt módszere: a testi fenyítés.

Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a járványoktól sújtott korszakokban a gyermek korai elvesztése minden családban szokványos eseménynek számított. Nem is alakul(hatot)t ki bensőséges kapcsolat a szülők és családjuk kiskorú tagjai között. Természetesen az oktatás világában is a fizikai elmarasztalás nyert polgárjogot, utalhatunk például az egyiptomi Ramosz mester írnokiskolájára, ahol a tanítás nélkülözhetetlen „segédeszköze” a vízilóbőr korbács volt. Közhelyszámba ment a következő vélekedés: „a tanuló füle a hátán van, mindjárt hall, mikor ütés éri”.

A középkori Oroszországban széles körben ismert „házirend” a gyermekek fizikai büntetését áldásos tevékenységnek tartotta. A reneszánsz világa – bár a testi dresszúrától nem szabadította meg a következő nemzedékeket – felfedezte az önálló gyermekkort. Az újkor – sok egyéb mellett – az egy családban felnövő gyermekek számának csökkenését hozta – legalábbis a fokozatosan iparivá váló államokban. A hagyományos társadalmakban a korábbi családmodell továbbélése figyelhető meg. A járványok visszaszorulásával, a közegészségügyi viszonyok jobbulásával az életkilátások nagyságrendileg javultak, növekedett az átlagos életkor, kevesebb gyermek is lehetővé tette a családok fennmaradását, sőt a népesség robbanásszerű bővülése sem váratott magára – demográfiai forradalmát élhetett át az emberiség.

A XIX. század egyéb újdonsággal is szolgált. Egy új tudományág, a pszichológia követelt helyett magának a nap alatt, s figyelme a lelki fejlődés gyermekkori vonatkozásaira is kiterjedt. Megteremtődtek a tudományos alapjai annak, hogy a gyermekkel való bánásmódot forradalmian lehessen megújítani. Most már az intézményi kereteken s a családon múlt, hogy ebből mit és mennyit valósítanak meg. Századunkban a pszichológiai, pedagógiai kutatások mind arra az álláspontra jutottak, hogy a testi fenyítés – a fizikai fájdalmon túl – megalázza azt, aki elszenvedi. Gyökeresen megváltozott a külső politikai-társadalmi színtér is. A politikai egyenjogúság deklarálása, a női jogok elismerése, a gyermeki jogok országos valamint nemzetközi egyezményekbe történő foglalása új fejezetet nyitott.

Ez természetesen nem ment zökkenőmentesen. Bár tagadhatatlan előrelépésnek vagyunk tanúi, káros maradványaival kísért a konzervatív múlt, az idomítás kényszerítő módszereit nem sikerült száműzni a gyermekkel való bánásmód világából, ahogy sajnos az erőszak egyéb érvényesülési területein is van bőven előrelépnivalónk. Bár az élettől való megfosztás törvényes lehetőségei az elmúlt század folytán „humanizálódtak”, vannak szélsőséges ellenpéldák, gondoljunk az önjelölt Iszlám Kalifátus megfélemlítő módszereire.

Ellentmondásos korunk is újratermeli az erőszakos módszereket, önérvényesítő stratégiákat. A társadalom egy részének aluliskolázottsága, kilátástalan helyzete, a létminimum alatti körülményei, a munkanélküliségből fakadó tehetetlenség gyakran vezet erőszakhoz. A mai Magyarországon évente 30 gyermek halálát okozza a családon belüli bántalmazás, bár egy évtizede a családon belüli verés is képezheti büntetőeljárás tárgyát. Pozitív fejlemény, hogy számos alkotóműhely kínál alternatívát, sok alapítványi gyermekintézmény vonzza magához a tanulókat speciális, eredményesnek bizonyult módszerek ígéretével. A média erőfeszítései is arra irányulnak, hogy a gyermeknevelés új módszereit népszerűsítsék ismert kutatók tolmácsolásában.

Ezen a nyomvonalon haladva hirdetett meg a megyei könyvtár a gyermeknevelés témaköréhez kapcsolódó előadást, így került sor február 12-én Dr. Skíta Erika előadására a Központi Könyvtár klubjában. A téma aktualitását a fentiek meggyőzően demonstrálják. Nagyon sok szülő küszködik nevelési gondokkal, számos alkalommal tűnik úgy a számukra, hogy a szülő-gyermek játszmából a felnőtt kerül ki vesztesen.

Minden gyermek egyedi és megismételhetetlen személyiség. A kérdés tehát az, hogyan lehet a pedagógia, a fejlődés- és gyermeklélektan – sablonokba szorított – általános törvényszerűségeit úgy egyéniesíteni, hogy egy adott családon belül használható recept szülessen. Dr. Skíta Erika előadása interaktív módon zajlott: a látogatókat irányított kérdésekkel „provokálta”, a véleményük után érdeklődve. Erőszak vagy együttműködés? Két módszer közül melyik a helyes – ez volt a tét. Az előadó egyértelműen az együttműködést ajánlotta, tehát a mérleg serpenyője erre billent.

A dolog azonban továbbra sem vált egyszerűvé, meggyőzni ugyanis többféleképpen lehet. A felnőtt hajlamos racionális érvekkel meggyőzni gyermekét, ez azonban nem célravezető, helyette az érzelmekre való hatás az üdvözítő. Az empátia kulcsszerepet játszik abban, hogy bele tudjuk képzelni magunkat a másik lelki világába. Ez egyébként nem csupán a gyermekvilág eredményes megközelíthető módszere, bizonyos szituációkban az érzelemvezérelt felnőttek is ezt részesítik előnyben, hiszen alkalmas az esetleges frusztrációk feloldására is. Ennek jelentőségét nem lehet alábecsülni, tudniillik a frusztráció ördöge számottevően megkeserítheti az ember életét, kedvezőtlen tovagyűrűző hatásokat kiváltva szomatikus vagy pszichés tünetekben manifesztálódva.

Fontos a szülői, nevelői kívánságok minél egyértelműbb megfogalmazása, konkretizálása. Az elvont, általános utasítások nem célravezetők, ugyanis egy-egy fogalomhoz a gyermeki és szülői „szótárban” más-más jelentéshalmaz tartozik. Így történik az meg, hogy szülő és gyermek „elbeszél” egymás mellett: bár üzeneteket közvetítenének, de eltérő csatornákon, így eredménytelen a dekódolás. Különösen fontos jelentősége van a neveltünknek címzett kérdések megfogalmazásában a „miért”-tel kezdő mondatoknak, amelyek számonkérő jellegűek, támadóak, ezért mellőzendők. Nagyon fontos a dicséret, amely elősegíti az adott magatartásmintát, megszilárdítja az konkrét viselkedési formát, s a kezdetben kívülről közvetített norma beépül a kiskorú személyiség-szerkezetébe. A dicséret idővel belülről, a norma teljesítését kísérő pozitív érzelemmé válik.

Sajnos a családokban, az iskolai életben nagyon sokszor „segítjük” az önsorsrontó próféciák beteljesülését az iskolás gyerekember stigmatizálásával, amelynek eredménye, hogy a „megbélyegzett” elfogadja a róla alkotott negatív értékítéletet, s azonosul vele. Minden gyermekben, minden emberben rejlenek értékek, de az intellektuális beállítottságú oktatási rendszer nemigen vevő erre, nem fektet időt és energiát a szunnyadó képességek felderítésére. Mert kifogás mindig akad (nevelői túlterheltség, túlméretezett tananyag, szoros határidők).

Amennyiben a meggyőzésen alapuló nevelés eredményes, akkor már csupán annak következetes karbantartása a feladat. Ez sem ígérkezik mindig fáklyásmenetnek. Hiába érvényesül az empatikus megközelítés a családi körben, ha a külső környezet ezt lerombolja. Szerencsés, ha az iskola és az otthon nevelési kérdésben egyfelé húz, az otthoni megértő, gyermeki lelkületre ráhangolódó bánásmód hasonló elvekkel találkozik az alma mater falain belül. Itt lehet igazán bizonyítani a tanári alkalmasság szükségszerűségét, hogy a nevelés a gyermek helyes szeretetén alapuló, magas fokú elhivatottságot követelő tevékenység.

Az előadás eredményességét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az előadót kérdések sorával árasztották el. Nagy rutinra és rendkívül széleskörű tudásra vallott az a könnyedség, amellyel Dr. Skíta Erika fogadta, s válaszolta meg a kérdéseket. Szó esett itt például rosszul evő gyermekről, vagy arról a dilemmáról, hogy még véletlenül se kövessen el igazságtalanságot az a szülő, aki úgy érzi, ha egyik csemetéjét dicséri, a másikhoz is legyen dicsérő szava. Az előadó mondanivalójának hitelességét az is alátámasztotta, hogy személyes dilemmáival, a gyermeknevelés során adódó helyzetek megoldásával bizonyította az előadott módszerek helyességét.

Biztosra veszem, hogy a résztvevők pedagógiai eszköztára gyarapodott, akik mintegy a Szülők Akadémiájaként élhették át az előadást. Már csak rajtuk múlik, hogy a kapott muníciót hogyan hasznosítják. Minden leendő és gyakorló szülő vágya, hogy jó apa vagy anya váljon belőle. Sokan a túlzott szigor vagy a parttalan engedékenység sziklái között sodródnak, s félnek, hogy nevelési hajójuk zátonyra fut, léket kap, s gyermekük lesz a hajótörött, melyet nevelési csőd, pedagógiai alámerülés követi.

Az ehhez hasonló előadásoknak úttörő szerepük van abban, hogy egy boldogabb gyermekkor lehetősége tűnjön fel a láthatáron. Egy kedves ismerősöm véleménye, amely egyetértésemmel találkozott, az alábbiakban áll: a gyermek az ágyban születik, családdá az asztalnál formálódik. Ehhez én hozzáteszem, hogy tudatos állampolgárrá a társadalom intézményei – az iskolával karöltve – formálják. Ehhez az kell, hogy az állami, társadalmi infrastruktúra működése ne legyen diszfunkcionális.

Záró motívumként szögezzük le, hogy a kiindulásként megjelölt két irány közül a meggyőzés a követendő, végül idézzünk a rideg, idomító nevelést kárhoztató József Attilától saját gyermekkorából merített gondolataival: „Én nem ilyennek képzeltem a rendet. / Pedig hát engemet /sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, / mint apró gyermeket, /ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.”.

Csiszár Antal
Fotók: Pozsgai Krisztina


2015.02.16