Mindössze huszonegy évet élt, ennek utolsó öt és fél esztendeje a nyilvánosság figyelme által kísért szakasz, amely világszerte ismertté tette őt. Valóban népszerűségre törekedett volna? Vagy egyszerűen egy csaló volt? Ő lett volna Napóleon elveszett gyermeke? Mária Terézia dédunokája? A badeni nagyherceg elrabolt fia? Magyar gyökerei is voltak? A kérdésekre máig nincs egyértelműen tisztázott válasz, ahogy az elhíresült ifjú sírfelirata mondja: Ő volt „korának talánya”. Ezen írás is csupán e titkokkal terhelt ügy, mint a világtörténelem egyik legérdekesebb rejtélyének felvázolására vállalkozik.

Kaspar Hauser 1828. május 26-án bukkant fel Nürnberg egyik mellékutcájában. Botladozva járt, beszélni nem tudott, csak morogni, nyöszörögni. Egy levél volt a kezében, ami annyit közölt, hogy a fiú ismeretlen gazdája beleunt eltartásába, oda küldi, ahol a fiú apja is szolgált (a 6. lovasezred 4. századába). Megadta még a furcsa fiú születési dátumát, ami aztán alapul szolgált a következő másfél évszázad mindenféle tudományos vagy összeesküvést sejtető, logikus és logikátlan elméleteinek. Az ügy a hatóságok elé került.

Kasparról kiderült, hogy cseppet sem félkegyelmű, sőt nagyon is értelmes. Rendkívüli gyorsasággal megtanult beszélni, így képessé vált rövidke életének eseményeit érzékletesen és tárgyilagosan megfogalmazni. Története annyira elképesztő volt, hogy sokan nem hittek neki, de kitartott mellette, így a hitetlenkedőknek meg kellett kísérelniük elfogadni az elfogadhatatlant, ami egy pokoli gyerekkorról szólt. A szerencsétlen gyermeket kb. 3 éves korától több mint tizenkét esztendeig egy fénytől, friss levegőtől, emberektől távoli üregben tartották, amelyben felállni sem tudott. Időről, térről, nap- és évszakokról semmilyen tapasztalata nem volt. Csupán kenyéren és vízen élt. Emberi kapcsolatokra nem nagyon emlékezett, mert táplálékot, ruhát akkor kapott, amikor aludt. Egy nap megtanították a nevét, majd váratlanul szabadon engedték. Nyilván sokkot kapott, mert hogy miként került a város határába, nem tudta felidézni.

A hatóságok konspirációt sejtettek a rejtély mögött, a születési dátum alapján hamar elterjedt, hogy ő egy „napoleonida” (I. Napóleon francia császár rokonai és ezek utódai), egyben a badeni nagyhercegi család sarja. Ezt az is alátámasztani látszott, hogy a nagyhercegnek is ebben az évben, 1812. szeptember 29-én született egy ép és egészséges fia, a trón örököse, aki furcsa módon két héttel később meghalt. De tegyük fel, mégsem halt meg, csak az oldalági konkurencia tüntette el az útból! Ezek szerint Hauser Károly trónörökös és Josephine császárné leányának, Stéphanie de Beauharnais-nek a gyermeke lenne?

Dinasztikus összeesküvésre gyanakodott Anselm von Feuerbach (Paul Johann Anselm Ritter von Feuerbach) bíró és kriminológus is, aki nagy intenzitással kutatta a fiú rejtélyét már a felbukkanásától kezdve. Meggyőződése volt, hogy egy ilyen tettet csak több ember összehangolt akcióval képes véghezvinni. A hercegi pár második fiát hasonlóan elveszítette, míg lánygyermekeik mind felnőttek. Feuerbach igazságszerető ember volt, ezért Karolina bajor királynéhoz, I. Miksa király feleségéhez fordult: tudomására hozta, hogy okkal feltételezi, hogy a nagyhercegi pár első fiát pár napos korában elrabolták, helyébe egy halott csecsemőt csempésztek. Arra kérte a királynét, hogy segítse őt az ügy tisztázásában. Csakhogy Feuerbach különös módon hamarosan megbetegedett, és váratlanul meghalt.

Stéphanie nagyhercegné is gyanakodott, erről naplója tanúskodott egészen addig, amíg megvolt, mert hirtelen elveszett. Pedig amikor a megözvegyült hercegnéhez eljutottak Feuerbach feltételezései, maga is elhatározta, hogy az igazság nyomába ered. Teljes inkognitóban megfigyelte Kaspart egy parkban. Határozottan felismerte a fiúban férje vonásait. Valamilyen okból mégsem történt semmi előrelépés az ügyben. Sőt! Károly nagyherceg halála után, trónörökös híján, oldalági rokonok kerültek a trónra. Egészen az első világháború végéig uralkodtak.

A fiút Georg Friedrich Daumer (1800-1875) nürnbergi professzor, költő és okkultista oltalma alá került. Ő lett első igaz barátja, támasza, aki a házába, családjába fogadta, és nagy türelemmel, kiváló pedagógiai érzékkel igyekezett bevezetni őt a való világ dolgaiba. Az ifjú nagyon szeretett tanulni, és gyorsan fejlődött. Barátságuk mindkettőjük számára meghatározóvá vált. Kaspar élete akár sikertörténet is lehetett volna, ám 1829. október 17-én egy álarcos férfi rátámadt a professzor házának pincéjében, és homlokán megsebezte, élete innentől újabb fordulatot vett. Még ugyanezen a napon megjelent a városban egy gazdag és befolyásos angol, lord Philip Henry Stanhope, aki érdeklődött a fiú után, de csak két év múlva, 1831-ben lépett be Kaspar életébe. Mint megmentője mutatkozott be, rögtön elhalmozta ajándékokkal és ígéretekkel – mégpedig a nagy nyilvánosság tudomására hozva. Elérte, hogy gyámsága alá helyezzék, neveltetését pedig gyökeresen más irányba terelte. Daumer professzor empatikus pedagógiája helyébe egy rideg, szigorú módszer, száraz, elvont tananyagdömping került, amely először a fiú elégedetlenségét, lázadását, majd fáradt beletörődését eredményezte. Gyanakvó, zárkózott, bizalmatlan és állandóan szorongó ember lett, aki örökösen egy újabb támadástól tartott. A gróf Magyarországra is elvitette a fiút „abban a reményben, hogy itt fény derülhet Kaspar származásának rejtélyére”, mivel megértett néhány magyar szót. Egy angliai utazást is kilátásba helyezett, és egy komoly összeget hagyott egy bankban a nevelésére.

Kaspar Hausert 1833. december 14-én utolérte a végzete. Egy levéllel kicsalták a közeli, ám elhagyatott parkba, ahol egy ismeretlen megkéselte, három nap múlva belehalt sérüléseibe. A legfurcsább mégis lord Stanhope reakciója volt: fáradhatatlan energiával rágalmazta „nevelt fiát”, azt bizonygatva, hogy egy idióta szélhámos volt, és a lelepleződés elől az öngyilkosságba menekült. Addigra Kaspar Hauser egész Európa kedvenc beszédtémája, „gyermeke” volt. Állítólag II. Lajos nagyherceg szabályosan beleőrült abba a tudatba, hogy Kaspar Hauser helyét bitorolja a trónon.

Az ifjú személye körül kialakult rejtély köde sosem szállt fel, a viták máig nem csitultak. Még 1996-ban sem, amikor egy DNS-vizsgálat bebizonyította, hogy a feltételezett anyjához nem lehet köze, mert az ellentábor is akcióba lendült. 1998-ban nyilvánosságra hoztak egy másik tanulmányt, amely ugyanazon genetikai anyagok alapján bizonyítja a rokonságot, és minden kétséget kizáróan igazolja, hogy a Zahring-dinasztia trónörököse volt. Hát nem érdekes?! A vizsgálatok sora pedig folytatódott. „2002-ben a Münster Egyetem Törvényszéki Orvostudományi Intézete elemezte a Kaspar Hauserhez tartozó haj- és testsejteket. A hat különböző DNS-mintát összehasonlították Astrid von Medinger DNS-ével, aki Stéphanie de Beauharnais (Kaspar feltételezett anyjának) leszármazottja. Bár az elemzett szekvenciák nem egyeztek meg egymással, de a megfigyelt eltérések nem voltak olyan nagyok, hogy kizárta volna a rokonságot. Ráadásul az eltéréseket mutációk is okozhatták. A rejtélyt további DNS-vizsgálatok talán tisztázhatták volna, de a Baden család nem engedélyezte Stéphanie de Beauharnais vagy a gyermeke maradványainak vizsgálatát, így Kaspar Hauser titka és a családdal való esetleges rokoni kapcsolata továbbra is felderítetlen.”

A rejtély több száz könyvet, tanulmányt ihletett, írtak róla regényt, verset, színdarabot (egyebek között Paul Verlaine és Peter Handke is), Werner Herzog filmet forgatott róla (az 1975-os cannes-i filmfesztiválon elnyerte a zsűri és az ökomenikus zsűri nagydíját), Suzanne Vega dalt szentelt neki. Legtömörebben a merénylet helyszínén felállított oszlop felirata fogalmaz: „Hic occultus occulto occisus est” – „Itt ölték meg rejtélyesen a rejtélyest”.

Bruno Bettelheim, a neves freudista pszichológus is foglalkozott az ún. „vadgyerekekkel”, vagyis a Maugli-szerű, állatok gondozta gyerekekkel. Érdekes megállapításra jutott: „a vad gyermekekkel nem a farkas viselkedik anyaként, hanem az anya viselkedik vadállatiasan. […] Vad gyerekek ugyan nincsenek, vannak viszont, ha nem is sokan, elvadult anyák.” A vademberek elképesztő történetei tükröt tartanak elénk, hiszen nemcsak róluk, hanem rólunk, emberekről is szólnak.

SzaSzi

Források: origo.hu/tudomany, wikipedia, fictionkult.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép, 2. kép, 3. kép, 4. kép, 5. kép.