Az anyaságról szóló esszédet és belefűzött verseidet olvasva az jutott eszembe, ezt minden nőnek érdemes lenne elolvasni. Sőt. Olyan mélyre tekintesz az anyaság élményén keresztül, ami már létünk gyökereihez vezet.

„...hogy tartsam tőled távol a halált,
mikor halandók közé szültelek?”

„Miért nem lettem éles, tiszta szellem?
A fájdalomnak testet mért adok?
Miért fordultam békességem ellen?
Hogy megtudjam, hogy halandó vagyok?
Azt hittem: épp így leszek halhatatlan.”

Ez az esszé több mint nyolc éve jelent meg. Azóta mintha azt olvasnám ki több versedből, hogy megerősödött egyfajta nyugalom…

Először szeretném elmondani, hogy miért voltam annyira feldúlt, amikor ezeket a sorokat írtam. Én református vagyok, ezért a Mária-kultuszról nem volt sok fogalmam. Amikor az első fiamat vártam, akkoriban kezembe kerültek olyan csodálatos női költőknek az anyaságról szóló versei, akik elvesztették a gyermeküket. Ezzel párhuzamosan éppen készültem egy darabra, egy misztériumjátékra, amely Máriáról és Jézusról szólt. Az ő szenvedéstörténetükről. Így én, aki kislánykorom óta vágytam gyermekre, megrendülten tapasztaltam, hogy meg vagyok ijedve. Nem attól, hogy megszületik, hanem, hogy mi lesz vele. Csak a legutóbbi időben jöttem rá, hogy mi állt emögött. Egy nagyon korai trauma. Hároméves koromban édesanyám várandós volt, és nagyon nagy szeretettel vártuk a gyermeket. Hallgattam a szívdobogását. De aztán nem hozták haza a kórházból, mert születés közben meghalt. Ez nekem akkor egy nagyon erős megrendülés lehetett, még ha nem is fogtam fel pontosan. Hiszen az édesanyján érzi az ember… Ez a gyermek nem volt megfelelően eltemetve, elgyászolva. És a családban mindig is jelen volt. Hosszú ideig anélkül, hogy én ezt tudtam volna. Nem emlékeztem rá. Azután össze is keveredett bennem a második öcsém világra jövetelével. Később jöttem rá mindenre.

Úgyhogy az, hogy én egészen pici korom óta gyermeket akartam, ennek a megrázó, elfelejteni akart, de mégis elfelejthetetlen eseménynek is a következménye. Számomra az egész Mária-történet ezzel a háttérrel értelmezhető. Emiatt voltam olyan zaklatott az első fiam egyébként boldog várandóssága alatt. A békességet nekem az élet és a halál egyensúlya hozta el. A második gyermekem az apósom halálának az évében született, akit nagyon szerettem. Ugyanazt a keresztnevet adtuk neki. Meghalt valaki, és jött valaki. Én a körforgásban, a lélek halhatatlanságában költőileg hiszek. Mielőtt még tudtam volna, hogy várandós vagyok a második fiammal, az első fiam odajött hozzám, rám nézett, és azt kérdezte: Nagyapóból kisbaba lett? Ami bizonyos, hogy az élet és a halál ott rezeg valahogy egymás társaságában. Amikor kezdtem elfogadni, hogy ezek a dolgok hol így, hol úgy, de kiegyensúlyozódnak, akkor közelebb jutottam a megbékéléshez.

Volt egy álmom, amit versben is megírtam. A parton állok, és az egyik kezemmel fogom az apósomat, hogy ne essen bele a tengerbe. A másikkal a gyerekem kezét fogom. A fiam egyszer csak elereszt, eltűnik, és ettől én az apósommal együtt bezuhanok a mélységbe. Ez egy szimbolikus álom volt: ha nincs meg a balansz, akkor én elveszett ember vagyok. Szerencsésnek mondom magam, hogy teljesült a vágyam, és anya lehetek. Valószínűleg nem találtam volna meg a lelki békém, ha nem így alakul. Így viszont újra kellett küzdenem a belső békémért gyermekestül.

Az életbe hozás vagy a halálba kísérés is ősi női szerep. Női erő az élet és a halál összekapcsolása.

Ezt mostanában sokszor megéltem. Januárban vesztettem el édesanyámat. Őt végig tudtam kísérni. A nagymamám és a nagynéném halálos ágyánál is ott ültem. Megadatott, hogy ott lehettem. Ezek a tapasztalatok nagyon fontos dolgot hoztak az életembe. Bölcsességnek nem nevezném, hiszen ésszel felfoghatatlan misztériumok előtt állunk. Inkább egyfajta reménységet… Nyilván most, amikor az ember háborús híreket lát, hall, nehéz ezt a békességet bárhogy is megőrizni. A gyerekek, az anyák szenvedése egyszerűen kibillent. Ebben a meglehetősen megborult világban a kiborulást próbálom elkerülni.

Gyakran reagálsz a Facebook-oldaladon az éppen világban zajló aktuális eseményekre. Mit gondolsz, mi egy költő szerepe közösségi szempontból?

A költészet számomra nagyon magányos mesterség, az író-olvasó találkozókat, előadásokat leszámítva, amikor érezhetem a közönség rezdüléseit. Ilyenkor tudok kapcsolódni egy közösséghez. A másik lehetőség erre az internet. Ott nagyon kell vigyáznom, amikor felkavar valami, mert elég szenvedélyes ember vagyok. Versben megírhatom az indulataimat, de amikor egy másik emberhez fordulok, ott figyelnem kell. Főleg most, ebben a világhelyzet miatt sokkal sebezhetőbb lelkiállapotban. Például azt hiszem, hogy valaki bántani akar. Indulatból válaszolnék, de nem teszem, visszafogom magam. És kiderül, hogy egyáltalán nem állt szándékában megsérteni. Ezzel kapcsolatban a kedvenc viccem jut eszembe a nyuszikáról és a róka porszívójáról. Annyira jól kifejezi, hogy mi történik: az ember addig emészti magát, míg végül a másikat támadja meg. Kilencven százalékban erről van szó, amikor elcsúszik az emberek közötti kommunikáció.

Íróként a feladatom a megértetés. Az autizmus világnapjára írtam egy verset a magam „csigaházának” a tapasztalatai alapján. És úgy örültem, hogy rezonál. Írtam már a gyermekprostitúcióról, a hajléktalanságról is, de nem tudom, hogy átment-e. Most először éreztem, hogy valóban tudok tenni valamit a megértetésért. Hogy mindenki magára ismerhessen. Mindannyiunkban benne van a törékenység, a biztonság keresése.

Csigaház

Nagy a világ, zavaros,
mért várod, hogy értsem?
Csigaházam csavaros,
belebújok mélyen.

Van, hogy érzékeny agyam
kint van a világban,
máskor behúzom magam,
lezárom a házam.

Minden csupa változás,
minden csupa mozgás,
annyi új találkozás,
ordítozás, zsongás.

Mindenki az élre tör,
mintha célja lenne,
pedig csak fut, körre kör,
s úgy tesz, mintha menne.

Én meg közben létezem,
megtalálom mélyem,
mert tudom: az életem
azért van, hogy éljem.

Belső kör ez, csak enyém -
fejben él az ember,
őrzöm legbelső zeném:
csigahéjban tenger.

Nehéz velem? Veled is!
Nehéz neked? Nekem is!
Én is viszem, te is viszel,
csigaházunk cipelni kell.

Védem magam, sok a zaj,
kint mindenki stresszel,
hagyj magamra, ne zavarj,
ne gyötörj, eressz el!

Megvédem a csendemet,
ezért kiabálok,
megtartom a rendemet:
azt, ahogyan látok.

Tedd füledre a kezed,
a világot zárd ki:
meglátod, majd élvezed,
s ha még nem, hát várd ki!

Képzeld el, hogy te vagy én,
csigaházam közepén,
bújj be velem gondolatban,
ne hagyj végleg önmagamban.

Nehéz velem? Veled is!
Nehéz neked? Nekem is!
Én is viszem, te is viszel,
csigaházunk cipelni kell.

Te tudod, hogy hány célod van,
s hozzá mennyi páncélod van,
kardod is van, harcmodorod,
hogy mit tegyél, mindig tudod,

de nekem a házam vékony,
megriaszthat az árnyékom,
törékeny az én világom,
belső békém, biztonságom.

Keressünk egy biztos pontot!
Tudom, kint vagy, hiszen mondod,
de bent is vagy, önmagadban,
mint én vagyok önmagamban.

Telítődhetsz te is néha,
bújsz olyankor csigahéjba,
én kint vagyok, te meg bent vagy,
ilyen is van, ha velem vagy.

Segíts nekem veled lenni,
tág világod elviselni!
Értsd, hogy mit tanítok neked!
Így könnyebben elviseled.

Nehéz velem? Veled is.
Nehéz neked? Nekem is.
Én is viszem, te is viszel,
csigaházunk cipelni kell.

A magad gyengeségét megmutatni halálugrás. Én többször megtettem, és általában elkaptak. Ez nagyon jó érzés. Ebből fogok élni, ha nagyon nehéz lesz a helyzet.

A fiaid az anyaságról szóló esszé írása óta megnőttek. Milyen kamaszt nevelni?

Nehéz. De nekik még nehezebb. Egy kamasznak mindennél rosszabb. Nincs kockázatosabb élethelyzet. Mert mindent olyan végletesen él meg. Három-négy napja jöttem rá, hogy hol hibázom. Megszoktam, hogy a gyerekeim minden rezdülésére figyelek. Kiskorukban erre elemi szükségük van. De a kamasszal nem szabad azonosulni, mert belepusztulsz. Nem szabad az érzelmi viharba bevonódni. Ha empatizálsz vele, az be tud húzni az ő örvényébe, és akkor mind a ketten lezuhantok.

Ez nagyon fontos. A férjemmel annak idején, amikor írni kezdtünk, küzdöttünk, hogy íróvá válhassunk, és odaadtunk magunkból mindent. A depresszió különböző fázisaiban voltunk, és mindig az volt az alapszabály közöttünk, hogy nem lehetünk egyszerre mindketten lent. Valaki mindig legyen a parton. Ez egy nagyon finom egyensúly. A kamaszokkal is ez a helyzet. Ugyanolyan végleteket élnek meg, mint mi, amikor írók akartunk lenni. És nekem kell ott lenni a parton. Néha ők vannak a parton. Van ilyen pillanat. De parentifikálni nem szabad. Persze, nem jó az egyoldalúság sem, ha a szülő csak szülő, mert a gyerek azzal tanul, ha látja, hogy a szülő sem sebezhetetlen. Ezt, azt hiszem, tanulni lehet. Én is most jöttem rá, amikor a második gyerekem mindjárt megnő.

Szerinted mi segít a fiataloknak a felnőtté válásban? Amellett, amit a sebezhetőség megmutatásáról mondtál.

Sokat jelent szerintem, ha minél többet vagyunk velük az ég alatt. Ha ki tudjuk vinni őket a szobából. Leülni egy fa alá, és csak úgy lenni. Az nagyon-nagyon jó. Van egy családi rituálénk, az évnyitó fagyizás, kiülünk a cukrászdába, és ez mindig egy szép, közös ünnep. Vagy egy közös mozizás. Ez nagyon fontos. És nehéz, mert ekkora szakadék nem volt még a generációk között soha. A gyerekek más nyelvet beszélnek, az érzelmeik viszont ugyanazok. Igazából a hálózatra kapcsolt agy a különbség, amit az én agyam is nehezen bír, úgy, hogy volt egy gyerekkorom enélkül. Hát még az ő agyuk. Az egész világra vannak kapcsolva, és ez elviselhetetlen. Ezért is kell az ellensúly.

Gábor és Pali is elkezdett fordítani. Hogy kezdődött?

Belenőttek egy műhelybe. Megismertek egy munkamódszert. És megértették, mit jelent az, hogy mondatban vagyok. Ez nagyon jó. Mert nagyon nagy energia visszakerülni egy fordított vagy egy írott mondatba. Egyébként már abbahagyták, de nagyon jó mulatság volt.

Mit jelent egyszerre anyának és művésznek lenni?

Az jut eszembe, amikor 6-7 éve megkaptam az álommunkát, a Téli regét fordítottam. Nyáron dolgoztam rajta. Az egyik gyerekem iszonyú hangosan gitározik és hörög az egyik szobában. A másik igen aktívan játszik körülöttem valamit. De nem akartam elvonulni, hogy ha már nyár van, mégiscsak velük legyek. Ez így ötszörös szellemi erőfeszítés volt. Mintha a cirkusz közepén fordítanál egy iszonyúan nehéz darabot. Egyszerre kell számon tartani az utolsó fogpiszkálót is, mert mindenki tőled kérdez mindent. De közben a szavakat is számon kell tartanod a fejedben. Életem egyik legnehezebb munkája volt, mert annyira szeretem azt a darabot.

A női művészlétről Varga Katalin írt zseniálisan az Emancipáció című versében:

„Kétféle vonzás, bűvölet közt
száguldok tömött cekkerekkel,
nyugalom nyesett pázsitjára
egy pillanatra sem engedve.
Valami mindig rám kopogtat,
valamit mindig elfeledtem,
s készíthetek bár percre pontos
menetidőt e buzgalomnak,
valahol mindig csak kisiklik,
nem várt ügyeknél vesztegeltet.
Kétféle vonzás, hivatás közt
mindent szaladva, elsietve,
munkát, szerelmet, gyermekféltést
szívemre csak félig eresztve
sóvárgok örökös hiányban,
mert az idő az estbe zárul,
s dolgaim felét kirekeszti.”

(részlet)

Mik a terveid a közeljövőre?

Tervezek néhány napot feltöltődésre. Persze így is ígértem két verset két helyre. Szégyell az ember pihenni, de ha nem pihen, nem kreatív. Úgyhogy most néhány nap regenerálódást szeretnék. Amin most dolgozom egyébként, az egy ifjúsági regény Wohl Janka és Wohl Stefánia életéről, és kapcsolatukról Arany Jánossal.

Szabados Éva
Fotók: Óbert Klára

A Művészanyukák cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Matuza Adrienn
2. rész: Markó-Valentyik Anna
3. rész: Csiba Júlia
4. rész: Csermák Zsuzska
5. rész: Janisch Éva