A háború neve igencsak félrevezetheti a naiv érdeklődőt, hiszen egyrészt nem 100 éven át tartott, másrészt nem egy háborúról van szó. A 116 éven keresztül rétestésztaként nyúló konfliktussorozat több rövid háborúból állt, viszonylag hosszabb békés időszakokkal tarkítva. A nagy ütközetek pedig még a hadakozások idején is ritkának számítottak, sokkal inkább az ostromok és portyák jellemezték, mintsem a nyílt mezei ütközetek. A csaták maguk is kis léptékűek voltak, nem csupán a modern kor háborúival, hanem a kortárs magyar-török csatákkal összevetve is. Érdekes tény – és egyben jelzi XX. századunk anglomán voltát –, hogy a százéves háborúról mindenkinek a nagy angol győzelmek (Crécy, Poitiers, Agincourt) ugranak be, miközben végül a háború egyértelmű francia győzelemmel végződött… Kétségtelen persze, hogy V. Henrik angol király 1422-re nagyon közel került ahhoz, hogy egész Franciaországot megszerezze. A háborúban a fordulatot a fiatal király halála, valamint Jeanne d’Arc feltűnése hozta el az első nagy francia győzelemmel Orleans-nál 1429-ben. A francia sikersorozatot a szűz mártírhalála sem akasztotta meg, a békeszerződésekkel tűzdelt időszakban az angolok képtelenek voltak rendezni a soraikat, amelyet tovább súlyosbított VI. Henrik kormányzatának gyengesége, az új angol király fiatalsága és mentális problémái, valamint a rossz pénzügyi helyzet.

Az új és döntő konfrontáció végül 1449 nyarán robbant ki, és rögvest a sokkal jobban felkészült franciák lendültek támadásba. Ez év őszén kezükre került Rouen városa – köszönhetően a Bureau testvérek által modernizált francia tüzérségnek –, majd a győztesek visszafoglalták Normandiát is, a fontos kikötő Cherbourg és néhány város kivételével. A franciák ráadásul egyeztettek Anglia elleni természetes szövetségesükkel, Skóciával, amely lekötötte az angol erők egy részét, s így azok csak 1449-50 telére voltak képesek egy kisebb haderőt összegyűjteni. A mintegy 3400 fős hadsereget Sir Thomas Kyriell parancsnok végül Cherbourgban rakta partra 1450. március 15-én, majd délnek vezette (miközben csatlakoztak hozzá a helyi erők), hogy megkezdje a franciák által elfoglalt várak visszaszerzését Normandiában. Elfoglalta Valognes erődjét, majd az 1944-es harcokból is jól ismert Carentan mellett elhaladva Bayeux felé nyomult. Formigny mellett azonban már belebotlott a vele szemben felvonuló francia seregbe.

Míg az angolok Valognes-t ostromolták, ugyanis a gallok sem tétlenkedtek. Bretagne franciákkal szövetséges hercege, Ferenc elhárított egy politikai krízis (kijelölt utódja és öccse, Gilles az angolokkal szimpatizált, mire kivégeztette), majd rokona, Arthur de Richemont vezetésével a breton haderőt Normandiába küldte. A breton had lovasságból állt és frissen lett újjászervezve, így nem lehetett tudni, mire képes, ráadásul mindössze 1200-2000 lovas alkotta. A normandiai francia helyőrségek emellett segítséget kértek VII. Károly francia királytól is, aki a tapasztalt Charles de Bourbon herceg vezetésével elküldte az éppen kéznél lévő haderejét a megsegítésükre. Ez a francia hadsereg sem volt nagy, mindössze 500-600 lándzsából állt. A korszakban a lándzsa egy katonai alapegység elnevezése volt sok országban (Magyarországon is!), rendszerint egy nehézlovast és 2-4 könnyebb fegyverzetű támogató katonát jelentett, így az egész erő a máshonnan csatlakozókkal elérhette a 2500-3000 embert. Talán meglepő, de a lándzsákban nagyon gyakran lovasíjászok is voltak, amit mi inkább kelet-európai specialitásnak szoktunk tartani. Valognes-t már nem sikerült felmenteni, de Formigny előtt Bourbon hercege elállta az angolok útját Bayeux felé április 15-én. A herceg francia erői csaknem kétszeres létszámhátrányban voltak, igaz, kiváló nehézlovasság alkotta a magvát, és reménykedhetett abban, hogy a bretonok is időben megérkeznek. Ám április 15-én, mikor megkezdődött a csata, még nem tűnt fel Richemont Bretagne-ból érkező serege.

Közismert tény – s mint ilyen, rendszerint nem túl pontos –, hogy a százéves háború angol győzelmei a hosszú íj nehézlovassággal szembeni fölényének voltak köszönhetőek. Az angol hosszú íj (longbow) kétségtelenül hatékony és nagyszerű fegyver volt, de messze nem mindenható. A Crécy-nél vagy Agincourt-nál aratott angol siker éppen meglepetésénél fogva olyan ismert, a korban a csatadöntő fegyvernem azonban Európában a nehézlovasság volt. Egy nehézlovas (az angol szakirodalomban: Man-at-arms) valójában óriási előnyben állt az alig védett íjászokkal és más gyalogosokkal szemben. Az ismeretterjesztő filmek és irodalmak hajlamosak azt állítani, hogy ekkor már a gyalogság volt a „korszerű”, míg a lovagi harcmodor az „elavult”. Ám a nehézlovasság a XIV-XV. század során folyamatosan átalakult – mondhatni „fejlődött” –, s ekkor alakult ki a közismert, teljes embert beburkoló harci vértezet, amely szinte tökéletes védelmet adott a harcosnak, az acélba burkolt ember emellett mégis meglepően mozgékony maradt. A XV. század lovagja ló nélkül is képes volt futni, küzdeni, mivel a néhány milliméter vastag páncél súlya eloszlott a testen, s alig akadályozta a mozgást. A fegyverkezési verseny nem modern dolog, ebben a korban az íj és számszeríj erejének növelése a páncélok fejlődésével párhuzamosan zajlott. Senki nem hordott volna nehézkes vértet, ha nem adott volna komoly védelmet! Ezek a lemezvértek ráadásul sokkal jobban ellenálltak a nyílvesszőknek a korábbi láncvérteknél, a páncél felületének kiképzésével inkább eltéríteni akarták, mintsem megállítani a lövedékeket.

A nehézlovasság erejét persze az angolok is ismerték, és ahogy korábbi győztes csatáikban, úgy most is védekező pozícióban álltak fel, s a seregüket többségében alkotó íjászok megkezdték a lovasság ellen magukkal hozott karók leszúrását és árkok ásását, hogy egy esetleges francia lovasroham ellen biztosítsák magukat. A védelmi vonalba belefoglaltak épületeket, sövényeket (az úgynevezett bocage-okat, amelyek oly jellemzőek a térségre), jelentős pozíciós előnyhöz jutva így. Az íjászok biztosítására az angol nehézlovasság is leszállt a (magas) lóról, ahogy a korábbi csatákban is tette.

A francia hadsereg, látva az erős angol állásokat, délután két ágyút küldött előre némi biztosítás mellett, hogy tűz alá vegye az angolokat. Ám az angol íjászok előretörve elfoglalták azokat, és visszaszorították a francia hadat. A francia vezérkarban zavar támadt, Bourbon tanácsadóinak egy része lovassági rohamot akart vezetni, másik részük óvatosságra intett az erős angol állás miatt, s eközben a sereg kezdett szétesni a kezdeti kudarcot látva. Nagy szerencséjükre az angol ellentámadás megelégedett az ágyúk megszerzésével, s nem ment át általános offenzívába.

Ekkor az angol hadsereg oldalában feltűntek a breton hadoszlop előőrsei, akiket a szigetországiak kezdetben saját erősítésüknek gondoltak, de a fennsíkon hamarosan kivehetőek lettek a breton és francia lobogók. Kyriell sietve megpróbált védelmi vonalat kiépíteni ebben az irányban is, de erre már nem nyílt módja. Richemont Bourbonhoz ment tanácskozni, majd rövid egyeztetés után mindketten támadásba kezdtek. Richemont lovassága lerohanta az angolok bal szárnyát, s ezzel egy időben a Bourbon hercege is erőt vett a fejetlenségen, és megindult visszaszerezni a két ágyút, amit elveszített, szemből indítva támadást.

Az angol ellenállás gyorsan felbomlott, és teljes összeomlás következett be, mikor a visszavonulási útvonalukat is elzárta a francia lovasság. A menekülők Formigny faluban igyekeztek védekezni, de a franciák a helyi lakosság támogatásával lemészárolták az ellenállókat. A vérfürdőben szinte a teljes angol hadsereg megsemmisült, nagyrészt levágták (a korabeli leírás szerint a herold a csatát követően kb. 3700 angol halottat számolt össze), kisebb részét foglyul ejtették, köztük az angol hadvezért, Thomas Kyriellt. Az utolsó intakt angol haderő Észak-Franciaországban megszűnt létezni pár óra alatt.

A csatát követően a franciák elfoglalták Caen-t, majd végül Cherbourg is megadta magát. Az angolok néhány hónapon belül maradék birtokaikat is elveszítették a régióban, majd 1453-ra Guyenne-ben is, és Franciaország területén egyedül Calais és környéke maradt a kezükön, igaz, az egészen 1558-ig. Angliában hamarosan már polgárháború dúlt (az úgynevezett „Rózsák háborúja”), míg Franciaország igazi nagyhatalommá vált. Bár sokszor állítják, hogy a XIV-XV. század során a lovasság elveszítette csatadöntő szerepét, a tények nem ezt mutatják. Valóban akadt egy-egy példa, mikor a gyalogosok képesek voltak – rendszerint különleges körülmények között – legyőzni a nehézlovasokat, ám ezek sokkal inkább voltak kivételek, mintsem jellemzőek. A gyalogság előretörését inkább csak a XVI. század hozta el, az igazán jól használható tűzfegyverek megjelenésével.

(A bevezetőben említett filmről itt írtunk)

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Nicolle, David: The Fall of English France 1449-1453. Oxford: Osprey, 2012;  Katus László: A középkor története. Budapest: Pannonica-Rubicon, 2001

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.