Harminckét év telt el azóta, hogy búcsút intettünk a kommunista „ancien régime”-nek, s reménykedve léptünk a polgári fejlődés útjára. A folyamatot Tőkés Rudolf kialkudott forradalomnak, Barta Róbert refolúciónak nevezte (a revolutio és a reform terminus technicusok összevonásával). Az 1989-es magyar rendszerváltás azt igazolta, hogy „összenő, ami összetartozik”. A vasfüggöny felgördülésével, majd elporladásával visszatértünk Európába, melyet a jaltai világrend létrejöttével szellemileg csak a Lajtán túli területek képviseltek. A változástól eltelt időszak immár történelem, s ebből a távlatból célszerű visszatekinteni mindarra, amely előkészítette az „annus mirabilis”-t.

1948-tól a báránybőrét levető lopakodó farkasból előtört a totális kommunista diktatúra vérengző vadállata. Az elnyomás sokáig elfojtott minden lázadási törekvést, Sztálin halála új helyzetet teremtett, az önkényuralom némi felpuhulása következett. A totális visszarendeződés kudarcot vallott, s a létező szocializmus épületéből az első téglát mi döntöttük ki 1956-ban. Bár az épületet temérdek vér árán újracementezték, de elmondhattuk, hogy a világ vigyázó szemét – legalábbis egy ideig – Budapestre függesztette.

A hivatalba lépő Kádár János rendszere súlyos megtorlások után – ahogyan Faludy György Egy helytartóhoz 25 év után című versében leszögezte – naftalinba tette a kötelet, s a korbács helyett kaláccsal kínálta a meghódoltakat. Korlátozott jóléti állam alakult, mi lettünk a szocialista tömb legvidámabb barakkja, s idővel a rendszer Nyugaton is relatív legitimitást kapott. Az MSZMP hatalmát a hazánkban állomásozó szovjet csapatkontingensek és a fokozatosan emelkedő életszínvonal biztosította, a hétköznapi ember a közéletből a magánszférába húzódott, és igyekezett életszínvonalát emelni. A Kádár-éra a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek derekáig tartott.

Az izraeli-arab háború válaszaként az arab olajtermelő államok drasztikusan megemelték a nyersanyag árát, így az olcsó energia korszaka véget ért. Ez költségvetésünket tetemesen megterhelte, ráadásul a cserearányok számunkra hátrányosan változtak meg, s ezért az exportbevételek megcsappantak, az import megdrágult. Az életszínvonal megőrzése a hatalmat nyugati kölcsönök igénybevételére késztette, a növekvő kamatok és a tőkerész egymást erősítve fokozta a deficitet. Sokba került a gazdaságtalan vállalatok életben tartása, melyet a munkanélküliség megakadályozása követelt meg. A lakossági fogyasztás állami árkiegészítése is a büdzsére nehezedett.

A hetvenes évek végén áremelésekre került sor, mely érzékenyen érintette a fogyasztókat. Hamu alatt parázslott az elégedetlenség, a nyolcvanas évek elején – az államcsőd elkerülése céljából – csatlakoztunk az IMF-hez és a Világbankhoz áthidaló kölcsönök céljából. Vége szakadt az életszínvonal kiszámítható emelkedésének, a cél egyre inkább a megőrzésére irányult, de ez is hiú ábrándnak tűnt. Az 1985-ben sorra kerülő XIII. Pártkongresszuson azonban olyan döntések születtek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de a valóság hamarosan mindezt felülírta.

Időközben – a szocialista világ vezető számára – hátrányosan változott a külpolitikai környezet. Elaggott szovjet pártfőtitkárok jobblétre szenderülése után a dinamikus, szovjet léptékben fiatal Mihail Gorbacsov került a Szovjetunió élére. Amerikában pedig az évtized elején a Fehér Házba jutott Ronald Reagan eltökélt szándékkal törekedett a „Gonosz Birodalom” erejének aláásására. Az új szovjet pártvezér felmérte, hogy a megroppant gazdaság reformokért kiált, s véget kell vetni a korábbi keményvonalas társadalom- és kultúrpolitikának is. A fegyverkezés terheit egyre kevésbé viselte el az állam, a Szovjetunió – a szó szoros értelmében – agyaglábon álló óriás képét mutatta. Közép-Európában is felszínre tört az elégedetlenség, a zászlóvivők a lengyelekkel együtt mi voltunk.

Magyarországon Lázár György leváltása után Grósz Károly került a Minisztertanács élére. Reformokat hirdetett, ekkor került a köztudatba a „demokratikus szocializmus” fogalma, melyről sokat beszéltek, de végül senki sem látta (mint az ún. új típusú szocialista ember eszményi alakját). 1988 májusában pártértekezletet tartottak, ahol számos egykori potentát (köztük Kádár János) első titkári posztjától való távozásáról döntöttek. Kádár névleges hatalmú pártelnök lett, Grósz pedig miniszterelnök-főtitkár.

Ezekben az években már többes jelölés volt az országgyűlési választásokon, gazdasági munkaközösségek alakultak, a kereskedelemben lehetővé vált üzletek bérlése. Életbe lépett a személyi jövedelemadó, a társasági adó. Hamarosan átszerveződött a Párt vezetőtestülete, háromtagú elnökség alakult. Mozgolódott az ellenzék, az adminisztratív lépések inkább csak jelzésértékűek voltak, mert kellettek a nyugati kölcsönök. Tőzsde nyílt, napirendre került az egyesülési, gyülekezési jog, majd hamarosan a többpártrendszer lehetősége is felmerült.

Az ellenzék több összejövetelt tartott (Monor), kétarcúak voltak: egyrészt urbánusok, másrészt népiek csoportja jött létre. Politikai pártok szerveződtek (MDF, SZDSZ, Fidesz, KDNP), az MSZMP pedig kettészakadt: létrejött a reformpárti MSZP, a konzervatívak maradtak az egykori Pártban. A felsorolt pártok bizonyultak végül életképesnek, de számos más is alakult. A hatalom és az ellenzék kerekasztal-tárgyalásokra ült össze, ahova csatlakozott az ún. harmadik oldal is.

Megszabták az átalakulás forgatókönyvét. Az új parlament választja meg a köztársasági elnököt (ez a Fidesz által kezdeményezett négyigenes népszavazás eredménye volt), ami Pozsgay Imre köztársasági elnöki ambícióit szertefoszlatta. Megváltozott ötvenhat megítélése (ellenforradalom helyett népfelkelés), mely heves vitát, ellenállást váltott ki. Felszámolták a Munkásőrséget, március 15. és október 23. állami ünnep, az ország neve Magyar Népköztársaságból Magyar Köztársaság lett. 1990 tavaszán hivatalba lépett a választások eredményeként az MDF, az FKGP és a KDNP  alakított kormányt Antall József elnökletével.

Az elkövetkező időszak ígéretesnek bizonyult. Kialakult az új politikai intézményrendszer, de a gazdasági átállás transzformációs veszteségei tömeges munkanélküliséget, GDP-csökkenést, vágtató inflációt hoztak, ennek eredménye széles körű frusztráció lett. Ugyanakkor rengeteg működő tőke áramlott hazánkba, és népünk folytathatta taxisblokádon és egyéb nehézségeken átívelő történelmét, a kirobbanó délszláv háborúval a szomszédságunkban, a megszűnő Varsói Szerződéssel. Megérett a NATO-hoz való csatlakozás és a közös piacból az Európai Unióhoz tartozás igénye.

Csiszár Antal