Nem csoda, hogy a consul nagyapa alapos nevelése maga Hadrianus császár elismerését is kivívta. Felfigyelt a tehetséges fiúra, és mivel elégedett volt a látottakkal, kegyeibe fogadván új kedvencét, mindent megtett, hogy útját egyengesse. Így történhetett, hogy a kis Marcus császári ajánlással a lovagrend tagjává lépett elő, ami 6 évesen igen szép teljesítmény. Életkora előrehaladtával tisztségei egyre gyűltek. Egy ideig Rómán kívül látott el közigazgatási feladatokat, a városba való visszatérése után pedig, mindössze 14 évesen a prefektusi testület tagjaként ügyelt a vallási ünnepek szervezésére és a kikötők működésére. Mivel nyűgözte le leginkább a császárt? Rendkívüli műveltségén túl valószínűleg azzal, hogy bármilyen feladatot bíztak rá, mindent egyöntetű lelkesedéssel és kötelességtudással végzett el.

Az Elmélkedések (Szendrői Közművelődési Központ és Könyvtár CC BY-NC-ND [részlet])

Hadrianus pedig, ha kedvelt valakit, annak sorsáról a jövőre nézve is gondoskodott: azzal a feltétellel adta át a trónját utódjának, Antoninus Piusnak, hogy két fontos védencét – Marcust és Lucius Verust – örökbe fogadja, a továbbiakban is biztosítva számukra a különleges bánásmódot és az előrelépési lehetőségeket. Marcus kivételes karrierje így Hadrianus halála után is töretlenül ívelhetett felfelé. Olyannyira sikerült kivívnia új pártfogója szeretetét és megbecsülését, hogy a császár idővel felbontotta lánya, Faustina eljegyzését másik örökbefogadott fiával, Lucius Verussal, inkább Marcusnak adva a lány kezét. Az új jegyesség egyetlen kárvallottjának Ceionia Fabia, Marcus korábbi jegyese bizonyult, ám a dolog elrendeltetett: 145-ben, a menyasszony tizenharmadik életévében a pár örökre hűséget esküdött egymásnak. A büszke apa megadta a módját az ünneplésnek, a katonák megkétszerezett zsoldja mellett új pénzérme veretésével tette emlékezetessé a nagy napot, amely az ifjú párt ábrázolta az egyetértés és harmónia istennője, Concordia társaságában.

Arcmása pénzen (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

A filozófuscsászár rendkívüli életpályáját nézve nehéz elismerés nélkül belegondolni, hogy ilyen sikerek mellett mekkora kihívást jelenthet elbizakodottság nélkül, alázattal és hálával viszonyulni az élethez. Az Elmélkedések tanulsága szerint ő azonban egy percig sem feledkezett meg erről – sem azokról az emberekről, akiknek tudását és előrejutását köszönhette. Feljegyzései elején egyenként emlékezik meg kiváló nevű oktatóiról, és a tisztelettel rótt sorok egyúttal arra is választ adnak, a tanítói tanácsok hogyan járultak hozzá jellemének fejlődéséhez. „Severus testvérem példát adott, hogy szeressem hozzátartozóimat, szeressem az igazságot, szeressem az igazságosságot. (…) Ő adott fogalmat arról, mi a jogegyenlőségre felépített állam, amelyet az egyenlő elbánás és a szólásszabadság elve alapján kormányoznak, mit jelent az az uralom, amely az alattvalók szabadságát mindenek fölé helyezi. Ugyancsak ő buzdított, hogy tartsak ki a filozófia mellett változatlan megbecsüléssel, hogy jótékony és a lehetőség szerint bőkezű legyek, hogy ne adjam fel a barátok szeretetébe vetett jó reményemet és bizalmamat.”

Szintén komoly elismeréssel emlékezett meg örökbefogadójáról, Antoninus Piusról: „Atyámnál megfigyeltem szelídségét és érett megfontolással formált ítéletéhez való állhatatos ragaszkodását. Az úgynevezett kitüntetések iránt érzéketlen volt, szerette a munkát, mégpedig kitartással, a köz javát szolgálni tudók véleményét készséggel meghallgatta, mindenkivel következetesen érdeme szerint bánt el, s nagy tapasztalata volt annak elbírálásában, hol van szükség nekifeszülésre, hol a gyeplő lazítására. Lemondott a fiúkkal való szerelmeskedésről, egyenlőnek tartotta magát embertársaival (…). Megbeszélésein mindent pontosan és állhatatosan számba vett, és nem elégedett meg a látszatigazsággal, hanem következetesen végére járt az igazságnak. (…) Zajos helyeslés vagy hízelgés egyáltalán nem ért fel hozzá.” A legszívmelengetőbb azonban talán mégis családja iránti elkötelezettsége: „Az istenek adománya feleségem, ez az annyira engedelmes, odaadó, egyszerű asszony, az ő művük, hogy szinte válogathatok a gyermekeim számára alkalmas nevelőkben.” Nejéhez és gyermekeihez való viszonyulása rendkívülinek számított, hiszen a korabeli Rómában nem volt általános a családon belüli mély érzelmi kötelék, és az apa utódaihoz való szoros kötődése. Marcus Antonius azonban különösen büszkén élte meg Faustina termékenységét, bár a gyakori gyermekáldás sokszor végződött tragédiával az akkoriban jellemző bölcsőhaláloknak köszönhetően. Az pedig, hogy a nagyszerű férfit feleségéhez is komoly érzelmi szálak fűzték, korábbi oktatójával, Frontóval folytatott levelezéséből is kiderül, amelyben többször említi Faustina egészségi állapotával kapcsolatos aggodalmait, és azt is leírja, hogy naponta imádkozik asszonyáért.

Antik szobrokat ábrázoló metszetek (Piarista Rend Magyar Tartománya CC BY-NC-ND)

Példás családi életre és harmóniára való törekvése még inkább tiszteletre méltó annak tudatában, hogy uralkodóként szinte folyamatosan háborúzni kényszerült. A támadó pártusokat az őt társuralkodóként segítő Lucius Verus ugyan megállította, ám Lucius halála után Marcusnak egyedül kellett a had élére állnia a germánok elleni küzdelemben. Számtalan felkelést fojtott el, számtalan új hódítás érdekében szállt harcba, hadjáratai során pedig hűen kísérte őt felesége. Ennek ellenére rengeteg pletyka keringett Faustina hűtlenségeiről, amelyekben matrózokkal való szégyentelen alkalmi viszonyok éppúgy szerepeltek, mint magas rangú szeretők sora. Még Avidus Cassius lázadásával kapcsolatban is hírbe hozták mint felbujtót, amikor a férfi a keleti tartományokban császárrá kiáltotta ki magát. Ezek a vádak azonban akár rosszindulatú koholmányok is lehettek, amelyek azt a célt szolgálták, hogy az uralkodó sokat dicsőített nagyságát gyalázzák. A császár életútjában ugyanis szinte lehetetlen volt hibát találni, így az egyetlen támadási felület az maradt, ha gyengének, szánalmasan beletörődőnek tüntetik fel felesége félrelépései kapcsán.

Commodus pénze (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)

Egy biztos, Faustina halálát a császár hatalmas csapásként élte meg. Minderre azon intézkedéseiből következtethetünk, amelyek az elhunyt emlékének megőrzésére szolgáltak. A hely nevét, ahol felesége elbúcsúzott az élettől, Faustinapolisra változtatta és szentéllyel tisztelte meg, Faustinát pedig istenné nyilváníttatta. Bár újranősülhetett volna, inkább az özvegység mellett döntött, és földi léte utolsó napjáig csupán egy ágyas vigaszt adó ölelését engedte meg magának. Élete egyedüli fájdalmas kudarcának tekinthetjük, hogy a páratlan értékrendet, amely őt magát oly nagyszerűvé tette, trónra kerülő fiának sajnos nem sikerült átadnia. A hatalommániás és kegyetlen Commodus uralkodásával tehát a Római Birodalomnak egy sokkal szomorúbb fejezete kezdődött.

Címlapkép: Híres bronz lovasszobra (hajonaplo.ma)

Kecskés Nikoletta
Forrás: forumhungaricum.hu