Kisfiúként szinte remegtem attól az eksztázistól, melyet a londoni 6:3 izgalmai, Szepesi György közvetítése váltott ki a hallgatóságból. A három gólt szerző Hidegkúti Nándor, a később felvételről sokszor megcsodált visszahúzós cselével az angol játékosokat kétségbeesésbe kergető, a stadion százezres közönségét ámulatba ejtő Puskás Ferenc tagadhatatlanul meghatározta életem alakulását.

Ezek a gondolatok futottak át egy pillanatra rajtam, amikor csaknem hét évtized után a Győri Nemzeti Színház színpadán Grosics Gyula alakítója közölte, hogy valami angol szövetségi vezető akar velünk beszélni, a takarásban pedig a fülembe súgták: „Maga következik, induljon!” Dobogó szívvel léptem közel a Wembley stadion képzeletbeli öltözőjéhez, és tájékoztattam a készülődő magyar csapat játékosait három rövid, angol nyelvű mondatban, hogy öt perc múlva kezdődik az évszázad mérkőzése. Ennyi volt, no meg a Puskás, a musical hálás ünnepléssel fogadott előadása végén a tapsrend, együtt énekelve a rengeteg, küzdőképességből jelesre vizsgázó és a játék élményében is kiválót nyújtó színésszel és táncossal: győzni kell, az életünk árán…

A héten újra műsorra tűzte a színház a sikerre érdemes Puskás, a musicalt. A történet a feldolgozását tekintve is figyelemre méltó színpadi alkotás. Talán korábban is megszülethetett volna, amikor már nem csak múlt időben beszélhetnénk a politikát, a társadalmat is befolyásoló futball romantikus hőseiről. Akik közül Lantos Mihályt, Hidegkúti Nándort még aktív edzőként ismerhettem meg, ott lehettem Puskás Ferenc nevezetes, négy évtized előtti hazatérésén: volt alkalmam vele eszmét cserélni nem egyszer, miként a közeli Komáromba hazaköltöző Czibor Zoltánnal is. Egy győri Ovifoci-gálán egy társaságban lehettem Grosics Gyulával és Buzánszky Jenővel, az egykori Fekete Párduc hogylétéről érdeklődve, mivelhogy éppen betegeskedett. Helyette Buzánszky reagált, legyintve: „Á, nincs semmi baja, csak a dereka van oda, annyiszor kellett a hálóból kiszednie a labdát.” A jó barát sem késett a válasszal: „Nemrég küldöttséggel a lausanne-i olimpiai központban jártunk, és a stadionban egy munkás így szólt: látják a pálya jobb oldalvonalától egy méterre beljebb a teljes hosszon hiányos füvet? Még 1954-ben, a Magyarország – Uruguay mérkőzésen rúgta ki a magyar csapat hátvédje…”

A jelen futballjából hiányzó ilyen és ehhez hasonló csibészség nélkül nehezen lehetett volna elviselni a világégés utáni időnként könyörtelen viszonyokat. A darab hitelesen adja vissza a sportolók bátorságát, a hatalommal szembeni sokszor kénytelen meghátrálásukat. Ezrek szerették volna követni a népszerűség okán a példájukat: rengeteg fiatal álmodott százezer tomboló néző előtti gólörömről, mesés karrierről, amely a világ fejlettebb részén mind inkább üzletté váló labdarúgásában sokaknak, nálunk viszont a hanyatló álamatőr fociban csak keveseknek adatott meg. Voltak aztán, akiknek a krónikás szerepkör jutott, mint e sorok írójának: előbb a Göröcs, Albert, Farkas, Bene fémjelezte korszakkal, majd Nyilasival, Törőcsikkel, Détárival, a Verebes-féle győri kiválóságokkal, és aztán egy nem várt reménytelen mélységű korszakkal. Az utóbbi öt év, a franciaországi és a részben magyar rendezésű tavalyi kontinens bajnokság azonban a Puskás, a musical színpadi refrénjével nemcsak az angol szövetségi vezetőt megformáló számára, hanem a mai kor sport- és színházi élményre vágyóinak is értelmet ad: Magyarország a góljaink szárnyán, harcba száll a győzelemért.

Mohay Gábor
Fotók: Bognár Imre Tivadar