Harminc évet dolgozott pedagógusként a győri Kazinczy-gimnáziumban, karnagya volt a Győri Pedagógus Énekkarnak, alapító karnagya a Can’tArt énekegyüttesnek, megyei szakfelügyelőként segítette a szakmabeliek munkáját, dalversenyeken zsűrizett, évtizedek óta magas szinten készíti fel a pályára igyekvőket. Nagy vonalakban így lehetne összefoglalni a tevékenységét, amit most kiemeltek, és rengeteg részletről még nem is szóltunk. Hogyan fogadta az elismerést?

Nyolc éve nyugdíjas vagyok, ebből a nagyon aktív és elhivatott életből át kellett kapcsolnom egy lassabbra, másfajtára. Miután már ennyi ideje nem vagyok a szakmai vérkeringésben, meglepett, hogy éppen most emelnek ki. Természetesen nagyon jólesett, megtisztelő a szakma elismerése.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

A 2022. január 22-én tartott idei díjátadó ünnepség felvétele (a Tanárnő 29:16-tól látható)

Kiemelkedő munkáját korábban is díjazták. Melyekre a legbüszkébb?

Megyei, városi elismerésekben részesültem, megkaptam a Közművelődési Díjat (1987 és 2004), a Győr Oktatásügyéért-díjat (2013). Ezek rámutattak, hogy a zenetanár a közéletnek is fontos szereplője, a városi, megyei ünnepségeken is kiáll, megmutatja munkáját. Azért a legbüszkébb a Hérics Lajosné-díjamra vagyok (2004), amit a diákok ítélnek oda a tantestületből annak, akitől a legtöbbet kapták. Ez ma is nagyon szívmelengető, mert én nem voltam egy „érezzük jól magunkat” tanár, óriási energiával koncentráltam, hogy vezessem, akiket rám bíztak.

Ez azt is jelenti, hogy szigorú tanár volt?

Inkább céltudatost mondanék. Igyekeztem mindenfajta erőfeszítést pozitívan értékelni. Azt nem engedtem, hogy valaki ne vegye ki a részét a munkából, mert itt az együttműködés megtanulásáról is szó van. Érdekes, hogy főleg a kisgimnazisták még a huszonegyedik ötösnek is ugyanúgy tudtak örülni, mint a korábbiaknak.

A Kazinczyhoz pontosan 30 év köti. Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre? Melyek a legkedvesebb emlékei?

Erős zenészi képzettséget kaptam, és szakvonalon indultam el. A zeneiskolában tanítottam, aztán a konziban, a zenészszakma képzésének voltam a része. Szépen, következetesen alakult az életem. Mivel a Tanárképzőben is tanultunk vezényelni, Szabó Miklós tanár úr, a Győri Leánykar karnagya, amikor több hónapos külföldi meghívásnak tett eleget, akkor rám mint régi tanítványára bízta a Pedagógus Kórust. Ez fantasztikusan nagy dolog, óriási bizalom és kihívás volt, hiszen a kórus nagy része zenepedagógusból állt. Később, a Tanár úr elköszönése után szinte automatikusan szavazták meg a felkérésemet. Amikor a középiskolai ének-zenei szakfelügyelő Kőhalmi János hirtelen meghalt, a helyére kerestek valakit az akkori megyei oktatási vezetők. Akkor még nem pályázati rendszer volt, és mivel a kórussal rendszeresen szerepeltünk a megyei és városi rendezvényeken, ismerték a nevem. Látták azt is, hogy a zenetanárok engem mint fiatal vezetőt elfogadnak. Viszont ahhoz, hogy a felkínált helyet betöltsem, át kellett menni gimnáziumba tanítani. Én nagyon féltem ettől, mert addig olyanokkal foglalkoztam, akik értették a zene nyelvét. Hirtelen egy teljesen más beállítottság kellett. Egy évet adtam magamnak, hogy ennek a feladatnak vajon megfelelek-e. Mert azt lehetett hallani, hogy a „gimnáziumba nem veszik komolyan az éneket”, „ott ez az utolsó tantárgy”. A konziban tizegynéhányan ültek egy csoportban, itt pedig negyvenen, heti egy órában, egy hét alatt az összes osztályban, azaz heti nyolcszáz diákkal találkoztam, akárhogy is számoljuk. Szerencsére jó kultúrája volt az iskolában a zenének, de nekem akkor is meg kellett tanulnom, hogy egy nem zenész világban mi lehet a szerepe zenének és mi az én feladatom. Idegen talajra tévedtem, de az életemnek egy csodálatos szakasza lett ez. Mindent megkaptam, amit ember megkaphat, mert mindent beleadtam. Nagyon jó talaj volt, a zene beleilleszkedett az iskola egészébe, nem csak egy megtűrt dolog volt.

A díjátadó bemutatójából

Hogyan sikerült megnyerni ezeket a többségében a zene nyelvén még nem igazán értő gyerekeket? Mondana néhány példát?

Ez a „zenéhez nem értés” nagyon érdekes kérdés. Kitaláltam, hogy a kötelezőn túl minél több alkalom legyen a közös zenélésre, csakis a magunk örömére. Egyszerűen úgy gondoltam, hogy az ének mindenkinek ott van a torkában, nem kell hozzá hangszer és nagy zenei előképzettség sem. Kitaláltuk például, hogy a 17-18 osztálynyi gyerekkel valami közöset hozzunk létre, elkezdtük tanulni Kodály nagy kánonját, A magyarokhoz címűt (Forr a világ bús tengere…). Ez egy négyszólamú kánon és nagyon nehéz, idegen volt tőlük, ráadásul nem válogatott gyerekekről van szó, akik tudnak és szeretnek énekelni. Mindenkit nevelgetni kellett, hogy bátran vállalja azt, amire ő képes. Ugyanígy figyelembe kellett venni, hogy melyik osztály mire képes, hogy láncszemként a legtöbbet tudják adni az egészbe. Erre a fajta munkamegosztásra itt kellett rájönnöm, a zenészek között ilyet nem tapasztaltam, és ez tőlem nagyon nagy tartást kívánt, nagyon biztosnak kellett lenni a dolgomban. A legnehezebb volt megértetni, hogy márpedig itt dolgozni kell, mert ha valaki nem énekel, ott lyuk lesz a hangzásban, amivel elbizonytalanítja a másikat. Ha nem figyelsz, elvonod a társad figyelmét. Másrészt azzal, hogy énekelsz, egyre jobb leszel.

Végül hogyan sikerült a nagy közös éneklés? Milyen visszhangja volt?

Sokan kételkedtek a sikerben. 17-18 osztálynyi, azaz 700-800 gyereknél senki nem tudhatta, hogy ez hogyan fog megszólalni. Sokan azt mondták, hogy ebből káosz lesz, és az első összpróbán valóban szétment az egész. De nekem készen volt a fejemben, és tartanom kellett magamat az elképzeléshez. A felnőtt kórusoknál szerzett tapasztalatomból jött, hogy igyekezzek megelőzni minden hibát. Rájöttem arra is, hogy el kell nekik magyarázni, mit miért csinálok, mire kell figyelni, hogyan tudunk együttműködni. Először az udvaron nyolc osztállyal szólaltattuk meg, aztán az ezredforduló előtti utolsó március 15-én. Amikor intésre emeltem a kezem, érezni lehetett a levegőben a megilletődést, hihetetlenül gyönyörűen szólalt meg. A végén van egy general pausa, egy hirtelen szünet, mintha ollóval elvágnák, amikor a csend megszólal, mert a csend is zene. Fantasztikus volt érezni, ahogy feszül a csend, ilyet soha nem éreztem korábban, de akkor megremegett a lábam. Ez volt az első igazi nagy rendezvény. Kíváncsi voltam arra, hogy a gyerekekben ez milyen folyamatokat indított el, mit éltek meg, ezért megírattam velük a véleményüket. Ezt követően minden nagy rendezvénynél szántam erre időt. Így alakult ki szépen, hogy itt mi is az én feladatom.

A díj átvételekor: A maszk sem takarhatja el az örömöt!

Hogyan fogalmazható meg ez a feladat?

Az én legfőbb feladatom az lett, hogy olyan dolgokba vigyem bele a gyerekeket, amit én tudok adni, illetve olyan dolgot tegyenek meg és tapasztaljanak meg általam, amit sehol máshol, vessék le a gátlásaikat, menjenek túl a saját határaikon. Megtanítani, hogy közösen hogyan érjünk el valamit. A későbbiekben az egész iskola szintjén gregoriánt, sok-sok népdalt, kórusműveket énekeltünk, többek között Kodály Ének Szent István királyhoz című művét is. Közben megtanulták, hogy mit tehetnek hozzá az egészhez, hogy állandóan figyelnünk kell egymásra, hiszen nem könnyű műveket dolgoztunk fel, hogyan érjük el a magas hangokat, nem erővel, hanem egy kis varázslással, hogyan bánjunk a testünkkel. Az éneklés egy felszabadulás, élmény, katarzis, de komoly munka áll mögötte, nem szórakozás. Ha értéket hozunk létre, az a személyiségünket is megemeli, az ünnepeink is arra vannak, hogy az emberi tartalmunkat emeljék. Sokszor nehezen jött össze, ehhez kellett a tanár ereje. Erre mondom, hogy „nemes kényszer”. Nekem utat kellett mutatnom, mert a többség nem ismeri ezt az utat. Ez a felelősség, ők kibújtak volna a feladat alól, de én nem engedhettem, mert akkor a többi munkáját is veszélybe sodortam volna. Bízom benne, hogy sok magot elhintettem, és hiszem, hogy az a vesztes, aki ebből az élményből kimaradt.

Miben más és mi mindenre tanít a kórusmunka?

Az iskola énekkara egy másik dolog, teljesen más az indíttatás. Itt zenei értéket a lehető legmagasabb szinten szólaltattunk meg. Nagy élmény volt velük minden perc, mert rám bízták magukat, szerettek énekelni, pedig a legtöbbször a 7. vagy a 8. órában tartottuk a próbát. A gregoriántól a kortárs zenéig terjedt a repertoárunk. Itt idéznék az egyik Éneklő Ifjúság találkozóról a zsűrielnök, Winczeffy Adrienne Győr polgármesterének írott leveléből (2009): „Engedje meg, hogy kiemeljem Justinné Ládi Etelka (Kazinczy gimn.) kolléganő kórusának profikat is megszégyenítő, megrendítő erejű megszólalását.”
Nagyon gazdag zenei élet volt a harminc évben, de ez nem egyedül az én érdemem. A diákok, az igazgatóság, a kollégák és a szülők partnersége nélkül nem ment volna. Szívósné Vásárhelyi Zsuzsa magyar szakos kolléganővel való szakmai együttműködésünk rendkívül inspiráló volt mindkettőnk számára. Időnként kiemelkedő tehetségeink is voltak, például Hontvári Gábor, aki a gimnázium mellett zeneiskolába, majd konziba járt, mára fantasztikus karmester lett, vagy Dániel Balázs, aki elképesztő tehetségű zongorista, magánúton tanulta a boogie-woogie stílust. Többek között ők már diákkorukban igazi zenei partnereim voltak. Ajándéknak érzem, hogy része lehettem egy kicsit az életüknek.

2016-ban a Győrzámolyi Petőfi Sándor Általános Iskolában tartott Szigetközi Népdaléneklési Versenyen (hátsó sor, jobbról a második)

Többször zsűrizett is, például a Szigetközi Népdaléneklési Versenyen, a győrzámolyi iskolában, ahol dr. Barsi Ernő bácsi 2012-ig volt a zsűri elnöke. Konzisként a népdal szeretete hogyan érkezett meg az életébe?

Konzis diákként valóban csak egy kötelező tantárgy volt, de amikor átmentem a gimnáziumba, máshogy kellett gondolkodnom, vagyis hogy ez az egész zenei nevelés alapja, olyan anyag, amivel a magyart magyarrá nevelhetjük. dr. Timaffy László, dr. Barsi Ernő útmutatásait követve próbáltam élővé tenni Kodály leírt gondolatait. Ebben mesterem volt Jáki Teodóz atya, aki élethivatásának tette a csángó magyarok ügyét. Ő teljesen felnyitotta a szemem, hogy miért kell nekünk, énektanároknak olyan elszántan közvetíteni a magyar népzenét. A magyarságunk egyik legigazibb hordozója a népzenénk, önmagunkat is megismerjük belőle, nem csak azért, mert magyarul énekelünk, mert minden érzelmi árnyalatra van dalunk, vagy mert minket jellemez a dallamvilága, a formája, hanem mert így együtt hordozza a magyarság lényegét. Felelősség ennek átadása, fontos, hogy ne csak egy felmondott lecke legyen, hanem a diákok lelkébe ültetve kinyíljon. Az iskolai tankönyv azt írja, hogy a magyar népzene világviszonylatban kiemelkedő. Na de mit jelent ez? Konkretizáljuk! Azt jelenti, hogy körülbelül kétszázezer lejegyzett magyar népdal van, de nem csak számában, hanem a zenei és szövegi értékében is kiemelkedő, amit Bartók Béla is megfogalmazott, hogy „Kicsinyben ugyanolyan mesterműnek tekintem, mint a nagyobb formák világában egy Bach-fúgát vagy Mozart-szonátát."
Évek múlva régi tanítványok megállítottak az utcán, hogy milyen jó, hogy annyi dalt kellett megtanulni, mert most olyan sokat tud a gyerekének énekelni. 2008-ban, amikor 100 éves volt az iskola, akkor 100 népdalt tanultunk meg az osztályokkal. A népdal széles látókört is ad, hiszen akárcsak az irodalom, a költészet, belehelyez más sorsokba, ezáltal szélesedik a szemléletünk, gazdagodik az érzelemvilágunk.

Rengeteg tapasztalatot gyűjtött a pályája során. Milyen értékeket tart fontosnak továbbadni?

Változik a világ, de nekünk ebben kell boldogulnunk. Mindenkinek van feladata, így van, akik arra valók, hogy szilárdan tartsák az oszlopokat. De úgy érzem, hogy a legmagasabb rendű érték a magyarságunk megőrzése, átadása, ami tartást ad a gyerekeinknek. Ettől tudod, hogy ki vagy, hol a helyed, mi a feladatod, nem más mondja meg azt, nem csábíthatnak el másfelé. Az emberre mindenféle dolgok hatnak, néha túl sok is, nehéz dönteni, de ha ezzel tisztában vagy, akkor döntésképes vagy. Mi négy gyereket neveltünk, de soha nem volt ez kérdés, ketten hívást éreztek a pedagóguspálya iránt. Persze nincsenek illúzióim, erre a szintre a gyerekeknek csak egy rétege tud eljutni, de az jusson el, ez az én felelősségem. A Győri Pedagógus Énekkarral (tíz évig) és a Can’t Art énekegyüttessel (9 évig) gyakorlatilag végigjártuk Európát, és az volt az egyik célunk, hogy a magyar zenét megmutassuk. A XX. századi zenét vittük, Kodály, Bartók, Bárdos műveit, beleértve a győri zeneszerző, Reményi Attila darabjait.

Nyolc éve nyugdíjas, ez egy nagyon nagy váltás. A zene ma is jelen van az életében?

Egy teljesen kiegyensúlyozott nyugdíjas vagyok, pontosan azért, mert amikor az volt a feladatom, hogy a végsőkig feszítve dolgozzam, akkor azt csináltam, most pedig az a dolgom, hogy elfogadjam, ami most van, hasznára legyek másoknak, ahogy tudok. Nagymamaként a gyerekeimnek, unokáimnak, de kollégák is hívnak, feladattal látnak el. Borzasztó sok tapasztalat, tudás halmozódott fel az évtizedek alatt, szívesen segítem a zenei pályára készülőket, és zongorán is kísérek. Élvezem, hogy most már van időm csak úgy leülni a hangszerhez, és a saját örömömre játszani. Ezt minden nap megteszem, és sokat olvasok. Több ezer kötetet gyűjtöttünk össze, most jut idő a forgatásukra. Szeretek másokat is meghallgatni, ilyenkor tisztábban látom a saját sorsomat is. Ahogy József Attila fogalmazta: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.”

A KÓTA, azaz a Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége a legnagyobb múltra visszatekintő, a területet átfogó és reprezentáló szakmai egyesület. A Bartók Béla Szövetség (1948-1950) és a Kórusok Országos Tanácsának (1970-1990) jogutódjaként alakult 1990-ben. Kulturális és művelődési feladatokat ellátó szakmai szövetség; országos hatáskörű, a legnagyobb kórus- és népzenei adatbázissal rendelkező, szakmai minősítéseket kiadó szervezet, közhasznú társaság. A kultúráért felelős minisztérium szakmai tanácsadó szervezete. 2004-es megalapítása óta a szövetség szakmai bizottságainak javaslatai alapján ítéli oda a KÓTA-díjakat számos különböző kategóriában a kiemelkedő eredménnyel végzett művészi munka és a közösségért végzett áldozatos tevékenység elismerésére.

SzaSzi
Fotó: Vas Balázs (1. kép)

A további fotókat a KÓTA engedélyével (2. kép, 3. kép, 5. kép), illetve a Győrzámolyi Petőfi Sándor Általános Iskola (4. kép) engedélyével közöljük.

A YouTube-ra feltöltött videó beágyazása a nyilvános videómegosztó webhely API általános szerződési feltételeinek betartásával történt, a feltöltő/tulajdonos felhasználó felé történő általános engedélyét követve. A beágyazott videó ezen a linkeken található a feltöltő megnevezésével.