A Huszti Péter és Almási Éva főszereplésével, Ádám Ottó rendezésében színpadra vitt művet a szerző így reklamírozta a Film Színház Muzsika 1969-es utolsó számában: „Darabomban két fiatal embert vet össze a történelem véletlene, s ők a kiélezett helyzetben végigjátsszák, amit a jövőjükről képzelnek, vagyis mindazt a szerepet, amivel tartozik nekik az idő.” Ezt a gondolatsort egészítette ki a Pesti Műsorban fél hónappal később: „A darabból ugyanis – számomra is kissé meglepő módon – az derül ki, hogy a játék ugyanolyan életfunkció, mint a táplálkozás, lélegzés, fajfenntartás stb. Ez a funkció a legkiélezettebb, legvégletesebb helyzetekben is működik. Alapvető szükséglet, amely nélkül előbb-utóbb kihűl az agy és elpang a vérkeringés, és megáll a szív, és megszűnik az élet.” A nagy szellemi játékos, az egyszerre filozófus és humorista Karinthy Frigyes fia nyilatkozta ezt, aki mindig is igyekezett kibújni apja árnyékából. Sikerült is: művei messze kanyarodtak az apai stílustól, tartalomtól. De a karinthyság, az életigenlő játékosság benne élt tovább.

Egy könyv Karinthy életéről (Szendrői Közművelődési Központ és Könyvtár CC BY-NC-ND [részlet])

A sajtó és a közönség jól fogadta a színművet. A Magyar Nemzetben Mátrai-Betegh Béla hosszan visszhangozta a darab benne kiváltott érzéseit, és mellesleg kiemelte a mű drámaiságát, a szerző bravúrjait, a rendező érzékenységét. A Népszabadság Karinthy Ferenc legsikerültebb színdarabjaként harangozta be az előadást. A színjáték csakhamar országos turnéra indult, és a vidéki sajtó is csatlakozott a lelkesedő kritikákhoz. Debrecenben úgy látták, hogy a dráma „két fiatalember lélektani hadviselése a háború ellen”. Író-olvasó találkozókon is tárgyalták a művet, amelyre meghökkentő példát a Postás Dolgozó című lap kínál, ahol a kétfőnyi (!) közönség kérdéseire, általuk megfogalmazott benyomásokra Karinthy megpróbált komolyan, mint a lap írja: minden „cinis” mosoly nélkül válaszolni. Itt kapjuk meg a mű megszületésének történetét is: „Most köszönetem jeléül hadd mondjam el itt először, a nagy nyilvánosságnak (egy tekintet az újságíróra), hogy miként is született ez a darab? Ruttkai Ottó, a Madách Színház igazgatója és Ádám Ottó főrendező, mint úgynevezett házi szerzőjüket felkértek, hogy a 25 éves évfordulóra [itt a felszabadulásról van szó – DG] írjak darabot nekik. Először szabódtam. Úgy éreztem, hogy azt, amit 1944-45-ben átéltünk, úgy egy az egyben, ma már nem lehet megírni; ilyen értelemben agyonírt téma lett 25 év alatt… S akkor éppen Szeged felé mentem kocsin, amikor eszembe jutott: igen, mindez volt, ám mindezzel együtt és mindebben játék is.”

Visszafogottabban az Esti Hírlapban Barabás Tamás írt róla: „Éppen ez az életfunkcióvá tett játékosság ad nekik erőt a pokol túléléséhez. Karinthy Ferenc költőien szép, éretten bölcs színpadi játékának ugyanakkor ez a gyengéje is talán. A darab elején tudomásul vesszük az életveszélyes szituációt, de a torokszorítóan tragikus történelem nincs igazán jelen. A rendezés figyelmeztető jelzései (ágyú- vagy gépfegyverdörgések) is inkább idegesítőek, mintsem félelmesek.”

A szerző a fotó bal szélén (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)

Koltai Tamás a Színház című lap hasábjain a kortárs hazai drámákat a pótcselekvők drámáiként elemezte, és példának hozta a Gellérthegyi álmokat is. „A játék itt is pótcselekedet. De most nem menekülés a valóságtól. Ellenkezőleg: tíz körömmel kapaszkodás a valóságba, ami az életet jelenti. A játék a valódi cselekvés illúzióját kelti egy olyan szituációban, amelyben a szereplők állapota a teljes tehetetlenség.” E tehetetlenség oka: a szörnyűségek elől menekülőket a szerencsétlenül megválasztott búvóhelyükön bomba és ágyútűz veszi körül, ahol a fejük felett a szovjet csapatok ostromolják a németek védte Gellérthegyet. Sajnos napjainkban, ötvenkét évvel később, a háború miatt nagyon is aktuális a mű üzenete.

Karinthy Ferenc 30 éve, 1992. február 29-én hunyt el.

Címlapkép: A Kazán István Kamaraszínház is előadta (Magyar Színházi Portál CC BY-NC-ND)

Dombi Gábor
Forrás: forumhungaricum.hu