A végítélet napja a náci veszedelem árnyékában született. Az Európában egyre növekvő sötétség hatja át a nyomasztó történetet. Hudetz állomásfőnök köztiszteletben álló személy a jelentéktelen kisvárosban, ahol a legtöbb vonat meg sem áll. Tipikus kisember, akárcsak Ivan Iljics, akinek „élete a lehető legegyszerűbb, legközönségesebb és legborzasztóbb volt.”

Feleségétől elhidegült. A munkáját kínos pontossággal végzi. Míg egy kis „porszem” nem csúszik szürke hétköznapjai gépezetébe, egy kacér fiatal lány, Anna. Egy rossz pillanatban elcsattant csók, egy elmulasztott jelzés a közeledő mozdonynak, és a főszereplő élete a 405-ös gyorssal együtt siklik ki. Ha Hudetz ezen a ponton vállalja mulasztását, és a törvény elé áll, akkor egy teljesen más történetet látunk. Ám az állomásfőnök nem ezt teszi. És ahogy nézzük az egymást követő jeleneteket, megértjük őt is, Annát is. Hiszen senki nem akarta a tizennyolc ember halálát okozó szörnyű balesetet. Mindenki ártatlan. Vagy senki sem az?

Kié a felelősség, ha emberek halnak meg? Vagy a konkrét történettől elvonatkoztatva: ki tehet arról, hogy nem kap tilos jelzést egy „pusztító gépezet”? Talán ez a kérdés feszítette Ödön von Horváthot, aki elég pontosan látta a nácik megerősödésének veszélyeit, és azt is, hogy a nyárspolgári beszűkültség, a kicsinyes és gyáva felelősséghárítás hogyan ágyaz meg egy fasiszta diktatúrának.

Szíven üti a nézőt az előadás derekán elhangzó mondat: „Felemelő, ha kiderül az igazság és győzedelmeskedik az igazságosság!” Hudetz-et négy hónap vizsgálati fogság után felmentik, diadalmenet kíséri a kocsmáig, ahol megünneplik a „hős” hazatértét. Ám mielőtt a disszonáns jelenetet szemlélve teljesen elszakadnánk az igazság halvány reményétől is, megjelenik Anna. A lány koronatanúként állt ki Hudetz mellett, ő a másik ünnepelt. Csakhogy a baleset óta nem hagyják aludni a belső hangok, a vasúti szerencsétlenség áldozatainak sikolyai. És ezzel úgy tűnik, ő az egyetlen ember a darabban, akinek még működik a lelkiismerete.

Azzal, hogy Hudetz és Anna újra találkozik, elindul egy bűn és bűnhődés történet, amely óhatatlanul újabb tragédiához vezet. Ambivalens kapcsolatuk szinte logikusan jut el a borzalmas végkifejletig, melyben a két főszereplő sorsa végleg összefonódik.

Az emberi mivoltától egyre távolodó állomásfőnök ünnepelt hősből űzött vaddá válik. Minden kicsúszik a lába alól. Volt feleségéhez és öccséhez menekül utolsó kapaszkodót keresve. E kulcsjelenetben Hudetz kezdődő őrületét látjuk, mely végre kérdezni kényszeríti. „… akkor tudnám, ki vagyok én, jobban ismerném magamat…” A kétségbeesett mondat szinte észrevétlenül hangzik el, pedig rámutat a tragédia forrására. Hogyan vállalhatna felelősséget valaki bármiért, amit nem is ismer?

A darab a nyomasztó kérdések felvetésééig jut el, nem ad feloldást. Nem is ez a célja a szerzőnek. Ödön von Horváth az általa látott társadalmi krízis súlyosságát akarja elénk tárni, és ennek egyénekben gyökerező okait.

A győri előadás helyenként stilizál – hiszen a példabeszéd elemel, egyetemessé sűrít. De inkább a realista emberábrázolásra épít. A színészek remekül helytállnak a kívül-belül sok mindent átmozgató darabban. A végítélet napja egy világválság idején született, ezért ma is időszerű. Nem könnyen emészthető, alaposan elgondolkodtató és a komfortzónából kibillentő élmény.

A végítélet napja teljes színlapja a Győri Nemzeti Színház honlapján olvasható.

Szabados Éva
Fotók: Orosz Sándor – Győri Nemzeti Színház

Fotógaléria: A végítélet napja – Premier a Győri Nemzeti Színházban

Orosz Sándor fotói (Győri Nemzeti Színház)

31 kép

 

Forrás: literatura.hu