„Tudd meg, édes szerelmem, félek, hogy a megszállottad leszek. Még sosem volt ilyen, sosem kötődtem így egyetlen emberhez sem, nem ismertem ilyen eszement és folyamatosan tomboló vágyat. (…) Olyannak szeretlek, amilyen vagy, egyszer s mindenkorra téged választottalak, és a kis gátlásaidnak (nekem is volt jó néhány, mielőtt megismertelek) velem kapcsolatban mindörökre el kell tűnniük. Csodállak, szeretlek, kívánlak, mit akarsz még, te hálátlan? És akarni csak egyvalamit akarok: végre birtokolni, a magaménak tudni téged.” Maria szívét parázsként égethették ezek a sorok, és valamennyi észérv ellenére képtelen volt nemet mondani ellentmondásokkal teli, egyszerre boldogító és kínzó szerelmüknek. Mintha a sors is azon igyekezett volna, hogy minél regénybeillőbb körítéssel szolgáljon találkozásukhoz: első szerelmes összefonódásukra 1944. június 6-ra virradó éjjel, a normandiai partraszállás idején került sor.

Drámája öt felvonásban (Pécsi Nemzeti Színház CC BY-NC)

Ezután sem a történelem viharai, sem az író házassága és gyakori betegeskedése nem tudta eltépni azt az örök életre szóló köteléket, amely kettejük között szövődött. Bár a színésznő először megpróbált erős lenni: „Te és én – ennek vége. Te két gyermek apja vagy. (…) Ne akarj újra látni. Soha többé” – közölte az íróval néhány hónappal első együttlétük után egy párizsi kávézóban. Csakhogy 4 évvel később egy váratlan találkozás újra elszabadította közöttük a szenvedélyt, amelynek ezután már csak a halál vetett véget. Az út pedig, amit együtt jártak be, sokszor szenvedésekkel és lelkiismeret-furdalással telinek bizonyult. Camus felesége, Francine egyre zaklatottabban viselte a viszonyt, olyannyira, hogy még öngyilkossággal is próbálkozott. Az író folyamatosan cipelte magával az önvád súlyos terhét, ám mindennek ellenére sem szakított Mariával, ahogyan az újabb fellángolásoknak sem mondott nemet. Így az élet különös fintoraként szerető és feleség egyazon kínokat kiállva asszisztálta végig a szépséges Catherine Sellers-szel való viszonyát, akinek ugyanúgy szerepet ajánlott fel egy színdarabjában, mint annak idején Mariának.

„Végre megjött a leveled. (…) Megvan az álmodozáshoz szükséges napi betevőm. A leveled ezúttal olyan lángoló volt, mintha a szavakat a meleg takaró alatt suttogtad volna a fülembe. A végletekig fokozod a vágyamat, és az egyre kínzóbbá válik. Telnek a napok, én meg csak egyre feszültebb leszek, és már-már teljesen megkeseredem. Ügyetlennek, görcsösnek, szögletesnek érzem magam. (…) Jaj! Nem, nem vagyok szép. De nem tesz semmit; ha levél érkezik tőled, ha elnézem az ágyam mellett tartott fényképedet, ha általam szinte észre sem vett emberek vagy tárgyak között vagyok, és egy jelentéktelen apróság váratlanul téged idéz, a hullám, az áramlat, a vihar, az orkán teljes valómat betölti, és máris úgy érzem, hogy minden a helyén van, és hogy lehetek még szép, nagyon szép, egy most még elérhetetlen pillanatban.” Mind Maria, mind az író levelei gyakran tükröztek hasonló gyötrődést. Ám ahogy első sikeres regénye, a Közöny főszereplője képtelen volt a társadalmi elvárásoknak megfelelően viselkedni és érezni, úgy Camus sem tudta megtagadni önmagát. A három nő (a feleség, Maria és Sellers) iránti elköteleződése ellenére újabb rajongás kerítette hatalmába, amikor megismerte a francia-dán Mette Iverst festőművészt. Annyira a nő hatása alá került, hogy idővel egyszerűen a családi fészek közelébe költöztette, hiszen így volt a legkönnyebb felkeresnie.

Maria Casarès (Wikipédia)

Ki tudja, mennyi szerelmet élt volna meg, s hány nő hódolt volna még feltétel nélkül „hűséges hűtlensége” előtt, ha 1960. január 3-án nem tesz örökre pontot írói és magánéleti pályafutására egy autóbaleset. Albert Camus nagyszerű műveket és örökre elkötelezett női szíveket hagyott maga után, feladva a rejtvényt az utókornak, vajon hányféle – a többség számára érthetetlen – fajtája létezik még a szerelemnek?

Címlapkép: Camus és Francine (muut.hu)

Kecskés Nikoletta
Forrás: forumhungaricum.hu