A(z 19)60-as évek Amerikája (és annak „központja”, New York) a férfiak paradicsoma volt. Jól prosperáló álomkarrier, otthon pedig szerető, a női ambíciók alfáját és omegáját jelentő háziasszonyi létben szerelemmel várakozó-vágyakozó feleség. Akárcsak Ádám a Paradicsomban. Mígnem felütötte fejét a 20. század legveszélyesebb pestise: a női emancipáció, a patriarchális társadalmat pokolba kívánó egyenjogúság eszméje. Ezáltal oda lenni látszott a „férfiak mindenek feletti” nélkülözhetetlenségének és felsőbbrendűségének. Azonban a teremtés koronájának nem minden díszes példánya gondolta úgy, hogy harc nélkül megadja magát az új (s mily igazságtalan) szeleknek – a nőknek. Elkezdődött a nemek közti háború legmodernebb fejezete.

A Pokolba a szerelemmel tömény giccsfilm. Pontosan olyan, mint amilyet a 6 évtizeddel ezelőtti, Amerika álomkarriert és -életet hirdető Doris Day – Rock Hudson filmekben megszokhattunk. Igazi korkép olyan görbe és torz tükrön keresztül, amennyire csak lehetséges. Peyton Reed, ha mindentől elvonatkoztatva nézzük, fogyaszthatatlan filmet hozott össze. A történet akkora nulla, végén egy hamisan sikoltozó fordulattal, hogy képes „fekete lyuk”-szerűen elnyelni a jóérzésű és legalább átlagos intelligenciával rendelkező néző agysejtjeit. Nagy-nagy zökkenők és klisék vonulnak fel előttünk, és masíroznak végig a vásznon, hogy aztán egy sekélyesen lapos dagonyában merüljenek el másfél óra után. Csakhogy!

Csakhogy a film remek! Ugyanis mindenképpen úgy kell szemlélnünk, mint egy végletekig eltúlzott, ironikus társadalomkritikát, ahol sem a kort, sem az eszméket, sem pedig az embereket nem védi meg semmiféle páncél a gúny sebző dárdájától. A legkevésbé felvértezve pedig mi magunk vagyunk. A film ugyan a 60-as évek mézes-mázos, szirup látszatvilágát (és véletlenül sem valóságát) ábrázolja merészen kemény szálú ecsettel, mégis rólunk szól, akiknek rohanó hétköznapjait az egyik fő motivációként ma is a nemek harca hajtja. A Pokolba a szerelemmel olyannyira hemzseg a színes és jellemző díszletektől, hogy zsong tőlük az ember feje. Az egész vázolt világ egy hatalmas karikatúra, és nemcsak a tárgyak látványosan eltúlzottak, hanem az emberek is. Színpadiasan felerősített mozdulatok, gesztusok, valamint szájbarágós artikuláció és mimika ontja felénk az érzelmek özönvízszerű sodrát, hogy arra döbbenjünk rá moziszékünkben ülve: mindez a „gyerekes” giccsfolyam, tetszik!

Végig fülbemászó zene szól, ami már sok, nagyon sok, az összhatásnak mégis sikerül elérnie, hogy a rózsaszín érzelmek fílingje magával ragadjon bennünket, és partnerünket átkarolva merüljünk el az egykori felszínes propagandában. Akik mindezt „játszva” elérik-átadják: Ewan McGregor és Renée Zellweger. Ewan figurája, a „sztárújságíró” Catcher Block a Moulin Rouge-beli bohém Christian gátlástalanul felbátorodott klónja, aki akár egy poligám pillangó, nőről nőre „szállva” hirdeti a férfilét (férfilélek?) egyszerű nagyszerűségét. Renée ezzel szemben valahol Bridget Jones és Betty nővér között félúton, Barbara Novak számító bestiájaként igyekszik harcba szállni a „férfiuralom” megtöréséért a szex beszüntetésének útján, s a mundér (jelen esetben a női ambíciók) becsületét unfair síkon, a szerelem oltárán védi meg. Kettejük karakterének pulzálása (harca-szerelme) adja a film dinamikáját, a „most ki hülyít kit?” kérdés folytonos lebegése végig fenntartja a nulla történet talmi izgalmát.

Kellemes film a Pokolba a szerelemmel. Rendkívül ironikusan ábrázol egy letűnt eszmét, azt az ál-világot, ahol „problémák nem voltak, csak megoldások”. Színesen sarkított volta ugyan a mozi végére túlcsordul bennünk, mint egy buborékkal teletöltött pezsgőspohár, de a hangulat magával ragad, és kikapcsol a jelenből. Hát mi más célt is tűzhetne maga elé egy klasszikus romantikus komédia? Úgyhogy mégsem teljesen pokolba a szerelemmel!

Szilvási Krisztián