Olyan traumatikus eseményeket mutat be, amelyeket esetleg az amerikai nagyvárosok afroamerikai gettóiba tudnánk elképzelni filmes élményeink alapján. Pedig mindez itt történt nem is olyan messze, nem is olyan régen: a Felvidéken, Dunaszerdahelyen az 1990-es évek végén. És miért is kellett csendben sírni? Egy maffiabanda vett erőt a városon, rettegésben tartva mindenkit. Nem volt biztonságban senki: a vállalkozásoktól védelmi pénzeket szedtek be; a lányokat fényes nappal rabolták el akár iskolából vagy boltból jövet; az állandó robbantgatásoktól való félelmükben a maffiózók kisgyerekekkel gyújtatták be az autóikat. A rendőrség tehetetlen volt: kit lefizettek, kit megzsaroltak.

Hogyan fajulhattak idáig a dolgok? Idézem a szemléletes indoklást, mely számomra szenzációsan, női finomsággal fogalmazza meg a tehetetlenségnek, önvádnak és kétségbeesésnek ama keverékét, amit érezhettek a lakosok: „Megszoktuk, belefőttünk, mint béka a levesbe. Ha megfogsz egy békát, és forró vízzel teli fazékba teszed, akkor kiugrik rögtön, kapálózni kezd. De ha a langyos vízbe zárod a fazékba, és fokozatosan melegíted a vizet, akkor nem ellenkezik. Szépen lassan megfő anélkül, hogy protestálna. Hát így voltunk valahogy mi is. Voltak pillanatok, amikor el sem tudtuk képzelni, hogy jutottunk mi idáig.”

A regény három „rendes lány” szemszögéből mutatja be a történteket. Az egyik főszereplő Júlia, aki fodrászként dolgozik, és külső szemmel nézve irigylésre méltóan gondtalan életet él kisfiával és rendőr férjével. Azonban, mint általában, ez teljesen más belülről: a nő a maga módján szenvedi a városban uralkodó helyzetet. Először pletykák szintjén, hiszen a fodrászatban mindenféle történet és mindenféle ember megfordul, még az állítólagos maffiavezér felesége is. Aztán személyes szinten is, amikor a házassága is romlani kezd emiatt. Egy nap egy kedves fiatalember állít be a szalonba, és hevesen udvarolni kezd. Júlia ódzkodik egy ilyen kapcsolatnak még a gondolatától is, de az érzelmek egyre erősebbek. És ki tudja, talán ez menekülés is lehet számára: úgy tenni semmissé a városban történteket, hogy nem vesz tudomást róla? Miközben az olvasó számára végig kétséges, Andris maffiózó vagy sem…

A másik főszereplő a hetediken lakó nyugdíjas Erzsi néni. Egy nagyon nehéz élet után két fő elfoglaltsága van: megszerezni a napi italadagot és azt jó helyekre rejtegetni, illetve le nem maradni a napi sorozatairól. Erzsi néni az egyedülálló szülők csapdájába esve rengeteget dolgozott azért, hogy minimális anyagi helyzetet teremthessen gyerekeinek, de már nem jutott idő a nevelésükre. Egyik gyerekével sincs igazi kapcsolata: lánya a fővárosba ment férjhez és teljesen elidegenedett, fia ugyan vele él, de róla épp úgy nem tud semmit, mintha a Föld másik felén élne. Vagy nem akar tudni? Mert az olvasó számára nyilvánvaló, hogy Ricsike maffiózó, fénysebességgel halad a romlás útján a tragédia felé. Lesz-e megállás? Tud-e bármi is jóra fordulni? Meddig állapot a homokba dugott fej? Vagy pontosabban fogalmazva, az alkoholgőzbe fojtott félelem?

A harmadik karakter a tinédzser Hilda. Neki is korosztálya sajátos problémái fájnak: a suli, a barátok, a szerelem és hogy szigorú szülei alig engedik bárhová is. A maffiától való félelem, a rémtörténetek egyelőre csak hallomás szintjén érintik, és kamaszos lázadással még azt is megkockáztatja, hogy elszökik bulizni. A kalandnak szinte rossz vége lesz, de megússza. Ez a bulis kaland azonban rettenetes, gyomorszorító és a szó szoros értelmében orrbavágó ellentettje annak a valóságnak, ami azokban az időkben a városban uralkodott: hiába féltették, óvták a szülei minden logikusan elgondolható veszélytől, a lányt a szemetes levitelekor, fényes nappal, papucsban kapták el a maffiózók. Ami ezután következett… nos hát, el kell olvasni…

A regény vége tulajdonképpen a maffia felszámolásának kezdete. Szeretném azt írni, hogy happy end, de ilyen helyzetben nem lehet az: inkább összegzés, bizonyos fajta továbblépés mindenkinek. Mert az életet élni kell, az átéléseket és tapasztalásokat be kell építeni, és kinek-kinek habitusa és lehetőségei szerint feldolgozni.

Az írónő az utószóban beszél a témához való kapcsolódásáról: ő Somorján nőtt fel, a Dunaszerdahely melletti városban, és gyermekkorának részei voltak a rémtörténetek, majd a maffia-leszámolás utáni viszonylagos felszabadulás. „Az áldozatok számára azóta sem jött el a kiengesztelődés. Szinte egyikük sem ment el a rendőrségre feljelentést tenni. Ott maradtak a fájdalmukkal és a szégyenérzettel” – írja Durica Katarina. Gyűjteni kezdte a történeteket, majd a közösségi hálón tett közzé egy felhívást. Állítása szerint „rengetegen jelentkeztek, köztük több tucat olyan negyvenes nő, akik tizenöt-tizenhét éves korukban voltak csoportos nemi erőszak áldozatai. Gyakran mondták, hogy a szüleik, sőt még a férjük sem tudja a mai napig, hogy mi történt velük.”

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com