A selyemút részeként és a gazdag altalajkészletének köszönhetően stratégiai fontosságú, 1876-tól de facto is a Kínai Császárság részévé váló, majd – pár zűrzavaros évtized és rövid függetlenség után – 1955-ben a kommunista Kína által újból annektált tartományban a muzulmán vallású ujgurok alkotják a legnépesebb közösséget. Hszincsiang az utóbbi néhány évben egyre gyakrabban szerepel a híradásokban, sajnos erősen negatív kontextusban: bármennyire is próbálja titkolni és elkendőzni a valóságot Kína, egyre több bizonyíték van arra, hogy a tartományban gyakorlatilag népirtás zajlik. Az ujgur lakosság folyamatos megfigyelése, jelentős részének átnevelőtáborokba való deportálása – ahol kegyetlen pszichikai és fizikai atrocitásoknak, szexuális erőszaknak, kényszersterilizálásnak vannak kitéve –, a családok szétszakítása, az ujgur építészeti örökség lerombolása és az ujgur nyelv használatának korlátozása vagy betiltása gyakorlatilag mind egyetlen cél irányába mutatnak: eltörölni a föld színéről egy közel tízmillió fős népcsoportot, amelyet a kommunista kínai vezetés potenciálisan iszlamista terrorfenyegetés forrásaként tart számon.

Gulbahar Haitivaji egy ötvenes éveiben járó ujgur nő, aki 2006-ban hagyta el Hszincsiangot (és Kínát), és költözött két lányával Franciaországba pár éve már ott élő, előbb menedékjogot, majd francia állampolgárságot szerző, szintén ujgur származású férjét követve. A költözés után tíz évvel, 2016. november 19-én telefonhívást kap Kínából, amelyben egy nyugdíjához kapcsolódó adminisztratív ügy miatt a személyes hazautazását kérik. Akkor még nem sejti, hogy a mindössze pár napra tervezett utazásból két év átnevelőtábor és még néhány hónap hatósági felügyelet alatt eltöltött kényszerfogság lesz. Bebörtönzésének egyetlen oka annyira banális, hogy szinte kimondani is abszurd: a kínai hatóságok kezébe került egy fotó a nagyobbik lányáról, Gulhumarról, amelyen egy az ujgurok jogaiért szervezett párizsi tüntetésen látható. Ez a fénykép az egyetlen bizonyíték, ami alapján Gulbahar Haitivajit egy kilenc(!) perces, bíró és ügyvédek nélkül zajló „tárgyalást” követően hét év átnevelőtáborra ítélik – miután előzetesen már két évet fogva tartották. Mindezek ellenére Gulbahar szerencsésnek mondhatja magát, hiszen lánya kitartásának köszönhetően a francia hatóságok komolyan foglalkoztak az ügyével, és végül hosszas diplomáciai erőfeszítéseket követően 2019 augusztusában újra találkozhatott családjával Franciaországban. Az ő szenvedéseinek története a Menekülés a kínai Gulagból című könyv, amelyet a Le Figaro újságírójával, Rozenn Morgattal közösen írt és publikált 2021-ben.

A könyvben Gulbahar naplószerűen, lányának 2016. augusztusi, párizsi lakodalmától kezdődően 2019. augusztusi szabadulásáig, időrendben beszéli el fogva tartása történetét. A fejezetek elején szerepel egy dátum, ez adja meg az adott fejezet alaphangját egy hozzá szorosan kapcsolódó esemény(sorozat) kibontásával, azonban az egyes szám első személyű beszámoló nem szorítkozik csupán a fogságban átélt élmények bemutatására, hanem a közelmúlt és a jelen történéseivel párhuzamosan Gulbahar mesél addigi életének főbb mozzanatairól, a családjáról, szüleiről, illetve a Hszincsiangban élő ujgurok életéről, szokásairól és az ujgurok ellen zajló kínai elnyomás nemzetközi visszhangjairól. A könyv nyelvezete ugyanolyan letisztult, mint a szerkezete, mindenféle túlzott stilisztikai elemtől mentes, egyszerű és mindenki számára érthető. Jóllehet nem tekinthető a szó szoros értelmében vett tényirodalmi alkotásnak, a jelentőségét növeli, hogy azon kevés források közé tartozik, amelyek közvetlen tapasztalatok alapján szolgálnak információkkal Kína hszincsiangi ténykedéseiről. Az különösen nagy bátorságra vall, hogy Gulbahar mindezt nevét vállalva teszi – tudatában annak, hogy Hszincsiangban maradt családtagjait ezzel komoly veszélynek teszi ki.

A szerző nem finomkodik a részletekkel, az általa elmondottak helyenként igencsak megdöbbentőek és megrázóak. A rá gyakorolt pszichikai nyomás (az átnevelést megcélzó, agymosással felérő kötelező propagandakurzusok, a több órás stresszes kihallgatások, a kamerával való állandó megfigyelés, az egyik napról a másikra örökre eltűnő cellatársak után maradó kérdések és állandó félelem) és a fizikai szenvedések (a zárkákban uralkodó mostoha körülmények, az ehetetlen koszt miatti alultápláltság, a csapnivaló higiéniai feltételek, a feltehetően sterilizálás céljából beléfecskendezett szerek) komoly személyiségrombóló hatással bírtak – és ezekről egészen nyíltan vall könyvében. Engem a beszámoló helyenként a második világháború során szovjet fogságba került magyar hadifoglyok vagy az ’56-os forradalom ártatlanul bebörtönzött áldozatainak visszaemlékezéseire emlékeztetett – ilyen értelemben a címben szereplő utalás a Gulagra egyáltalán nem tűnik túlzásnak.

Bennem mégsem Gulbaharnak az átnevelőtáborokban elszenvedett sérelmei hagyták a legmélyebb nyomot: olvasóként számomra a legmegrázóbb az az időszak volt, amit az átnevelőtáborból kijutva, a kényszerlakhely „kényelmes” szorításában volt kénytelen átélni az ujgur nő. Ekkor már lehetősége nyílt családjával beszélni, azonban a fogvatartói által irányított és szorosan kézben tartott telefonbeszélgetések (Franciaországban élő családtagjaival) és személyes találkozások (Hszincsiangban élő anyjával és lánytestvéreivel) során folyamatosan hazugságokra, szeretteinek manipulálására kényszerítették, az emiatt keletkezett bűntudat pedig lelkileg sokkal jobban megviselte, mint a zárkában eltöltött idő. Ott még sikerült némi erőt merítenie a tudatból, hogy ártatlanul és igazságtalanul szenvedi el a lelki és fizikai kínszenvedést, és a szívében őrzött emlékeit nem tudják kitépni, amikor viszont a kínai hatóságok taktikát váltottak, akkor ezeket is bemocskolták, összetiporták, nagyon mélyre taszítva a nőt a lelki kínok és a bűntudat mocsarában. Mindez egy egészen félelmetes képet villantott fel arról a gépezetről, amely semmilyen erőforrást nem sajnálva – és nem mellékesen, a világ legfejlettebb információs technológiai vívmányait maximális tudatossággal kihasználva –, emberek tízezreit, millióit a szolgálatába állítva próbál meg kitörölni, felülírni mindent, ami a hivatalosan láttatni kívánt képből a legkisebb mértékben is kilóg.

A Gulbahar Haitivaji és Rozenn Morgat által jegyzett könyv jelentőségét tekintve azokhoz a beszámolókhoz hasonlítható, amelyek attól a néhány észak-koreai emigránstól szivárognak ki, akik merik venni a bátorságot, hogy nyíltan beszéljenek az ottani rezsim sötét oldaláról. Legalább egy szempontból azonban hatalmas a különbség a két ország között: míg Észak-Korea esetében ott van a remény – tűnjön ez jelenleg bármilyen halványnak is –, hogy a Kim család uralma előbb-utóbb mégiscsak összeroppan a belső feszültségek vagy a külső nyomás alatt, addig Kína olyan szinten megerősítette világpolitikai és -gazdasági pozícióját és befolyását, hogy a közeljövőben nehéz elképzelni bármiféle visszakozást vagy pozitív irányú változást ebben a kérdésben. Ugyan már született az ujgur népirtás ügyében független szakértői jelentés és elítélő ENSZ állásfoglalás, és valószínűleg lesz még példa a Gulbahar Haitivajiéhoz hasonló személyes történetek napvilágra kerülésére is, de amint az számos más ügyben látható – legutóbb talán a Kommunista Párt egyik korábbi magasrangú vezetőjét szexuális erőszakkal vádoló teniszezőnő, Peng Suaj esetében –, a fentebb említett gépezet semmitől sem riad vissza, és igencsak messzire nyúlik a keze, ez pedig nem ad túl sok okot az optimizmusra. Az elnyomás és az erőteljes cenzúra várhatóan az elkövetkező időszakban csak fokozódni fog, és igencsak kétséges, hogy a demokratikus Nyugat által tett erőtlen nyomásgyakorlás eredményre vezethet, a Hszincsiangban zajló népirtás pedig időben megállítható lesz. Jóllehet mindezek tükrében a Menekülés a kínai Gulagról csak egy reménytelen segélykiáltásnak vagy figyelemfelkeltési kísérletnek tűnik, azok számára mégis fontos üzenetet hordozhat, akik még hisznek a szabadság, a szabad véleménynyilvánítás és a cenzúramentesség mára már elcsépeltnek tűnő eszméiben, és esetleg olyan országban élnek, ahol az ezek felszámolására irányuló gyakorlat még visszafordítható.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com