A 2009-ben alakult Csángálló nem siette el a dolgát, már felkapott bandaként táncházazott és turnézott, sőt, még pszichedelikus tánczenékre alapozott trance-fesztiválokon is megállta helyét akusztikus muzsikájával, mire lemezkészítéshez kellően lelassult a tízes évek második felére. A 2017-es debütálás egy minden ízében rockandroll létérzésű bandát rögzített, ami attitűdben számít igazán, a Csángálló ugyanis gyakran onnan indít, ahová mások legfeljebb eljutni bírnak. De ha csak ugráltató tempóra és „ereszd el a hajamra” asszociálunk, alig érintjük a lényeget. Ami valójában egy átbucskázás: ösztönös csavarintások, jóleső hangulati-, ütem- és témaváltások, valamint váratlan melódiagörbék mentén zuhanunk egyre beljebb, hogy aztán ne is álljunk meg középig. Ezzel persze alapjáraton nem csak azt a debütálást, de az egy évre rá érkező második lemezt és a mostani újat is jellemeztük. A Hălandár ráadásul dupla anyag, és remélem nem egy következő sorlemezt akarnak ezzel messzebb tolni, hanem csak nem volt szívük lehagyni semmit a mostanában felgyűltekből.

De térjünk még vissza kicsit az általuk megfogalmazott alapokhoz: „… a zene univerzális nyelv az emberek között, ami gyógyít, felemel, s elrepít a képzelet szárnyain, hogy visszataláljunk gyökereinkhez, mely táplálja a törzset, hogy az ágakból nőtt levelek szabadon táncolhassanak a fényben.” Ez az univerzalitás tehát nem keverendő össze a sokféleséget ötletszintjén összefércelő sekélyesben pecázással, a Csángálló világzenéje kifejezetten tisztán látó fókusszal van belőve, és nagy előny, hogy már az induláskor képben voltak a hagyományok mibenlétével, félig-meddig beleszülettek a tutiba, és máig visszajárnak gyűjteni. És, hogy végképp ne tévedjünk meg, éppen népzenész mestereiktől kapták a szabadság impulzusait is, Zerkula mondta azt is: „az a lényeg, hogy mit játszol, nem az, hogy min”. Ez nem csak a zenei igazodás és a kulturális frissesség miatt fontos, de nyilván segíti a morális józanság továbbcsiszolását is, hiszen a forma mögötti lényeg kibontakoztatására fókuszáltat. Ezek a zsinórmértékek persze nem lennének feltétlen még csak megtartóerők sem, nemhogy fejlődést és gyarapodást segítők valódi és perzselő tehetség híján, és a Csángállósokat szerencsére nem fenyegeti ijedt jólfésültség: muzsikájuk pattanásig feszül az energiáktól, a megénekelt hangulatok természetes úton melengetik meg az embert szívtájékon. Akiben a legcsekélyebb hajlandóság is mutatkozik az effélékhez, az itt könnyen berántódik. Oké, az alapok is etetősek, legtöbb a gyimesi és moldvai csángó, valamint némi balkáni szál, de ezek végül is csak a hozzávalók, a Csángálló leglényege egyediségén túl az a szárnyalás, amiben érzelem és gondolat lépett frigyre. A jó házasság pedig a melós hétköznapok mellett tánc és álmok, emlékezés és életöröm.

A duplalemez nem csak fizikailag különül el, míg az első adag telített hangzásával energetikailag kés a vajban, és a modern világ számára is nyilván dekódolhatóbb, a kettes egyértelmű fedésben van a fentebb vázoltakkal: visszatalálás a gyökerekhez. És lehet, hogy már az évek súlya és egyéb nyavalyák mondatják velem, de az az igazi megmerítkezés. (A zenészek: Sára Csobán – szaxofon, kaval, ének, doromb, köcsögduda; Bagi Bálint – szaxofon, tárogató, furulya, kaval; Gárgyán Zoltán Tamás – klarinét, basszusklarinét, ének; Telegdi Gáspár Máriusz – harmonika; Vellner Balázs – gardony; Bősze Tamás Jean-Pierre – ének, gitár, basszusgitár, koboz, cajon, tapan, ütős hangszerek.)

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Részben ugyanaz a tradíció, de mégis egészen más a Petrás Mária énekművészetéből összeállított Napkelettől Napnyugatig album. Már az alcíme árulkodó: Tradicionális moldvai csángómagyar dallamok, azaz modernitásra itt ne számítsunk, és hamar egyértelművé lesz, hogy ilyesmire nincs is semmi szükség; és most a szentek, a lelki/szellemi segítők körében való megtisztulás útja és módja van kijelölve. Petrás Mária jó ismerője a megvalósítás útjának: azt a számára még élő múltat idézi meg, amiben gyermekkorát töltötte. Diószén a Szeret folyó túlpartján fekvő moldvai csángómagyar település, ahol anno az összes létező nehézség és gond ellenére a legboldogabb együttlét élménye ivódott be minden sejtjébe. „Mária, hit, Isten, ebben minden benne van: a jóság, a tisztaság, szépség, maga az élet” – ez, mint vallomás azért is elég kell, hogy legyen, mert fontosak az olyan fókuszpontok, amik imádságként, meditációs objektumként zenghetnek a lélekben, hogy ennek a vágyott, de nehezen elérhető megtisztulásnak helyet készíthessünk a modern világ zajától kicsit elvonulva.

A kérdés tehát az, hogy ami ezen a lemezen történik, képes-e ezt a tisztaságot megteremteni, és kimozdítani bennünket a napi rutinból, a megszokott rohanásból, mert itt ugye az időtlenség van megszólítva, maga a Van állapota. Petrás Mária nem a szokásos utat kínálja, kevesebb az ismert dallam, nem a moldvai slágerek derűsebb közegében melegedhetünk, épp ellenkezőleg: a lelki bensőségességet valami másban kell megtaláljuk. Mert bár a régi világ letisztult bérceiről indulunk, de az ugye még mindig az időbeliség keretrendszere, viszont a dalok egységének kikerekedéséből a szellemiség örökérvényűség észlelését üdvözölhetjük. Ugyanott vagyunk most tehát spirituálisan, mintha az ismert szentenciát próbálnánk mélységében megérteni: „Nem azért jöttem, hogy a törvényt eltöröljem, hanem azért, hogy betöltsem”, vagyis a hagyománynak, a tradíciónak mindig meg kell tudnia szólítania az új nemzedékeket is. De hangsúlyozandó, hogy itt semmiféle formai, külső megújításról nincs szó, mert azzal még csak a puszta időfelszínen haladnánk, éppen hogy a legnagyobb mélységekhez és legmagasabb magasságokhoz szólás történik. Az album zeneileg bár gazdagon rétegzett, és megszólaltat számos hangszert, dorombot, kavalt, tilinkót, furulyát, dobokat, hegedűt, még orgonát is, de egyértelmű, zavarásmentes teret képez ezek érzékeny és alázattal teli használata. Aztán amikor néha mégis megdörrennek feszesebben a dobok (az éneklés mellett maga Petrás Mária is ütőzik), és a tempó is felhorgad, olyankor földindulás van, és új energiákhoz jutunk. De ez kell is, hogy bírjuk a komolyan vett lelki élet velejáróit. Ennek a káprázatos albumnak ott a helye a valaha készült legfontosabb moldvai és úgy egyáltalán a legjobb népzenei alkotások közt. (Közreműködő muzsikusok: Benke Félix, Kerényi Róbert, Kiss Krisztián, Nyíri László, Pánczél Kristóf, Petrás Alina és Szokolay Dongó Balázs)

A Góbé pedig, ahogy meg is írtuk nemrég, „könnyedén emeli át a kortárs könnyűzene elemeit a népzenébe, tiszteletben tartva annak gyökereit, egyfajta csavaros népi popzenét létrehozva”. Mivel a kezdetektől fogva ezt az utat járják, azaz sokféle ritmust, hangszerelési és formai ötletet bevetve lépik túl a lehető legtöbb keretet, egészen természetesnek is hat az új lemez hangvétele (aminek az előbb belinkelt dal az egyik felvezetője). Így első ránézésre inkább az ezt az újat közvetlenül megelőző dupla album tűnhet kitérőnek, ami Bartók 44 hegedűduóját állította párhuzamba népzenei forrásanyagokkal, és ezzel érthető módon popzenétől való távolmaradásával tűntet. Ez persze rendben is van a Góbé részéről, rá kellett már mutassanak ők is a kulturális identitásalapra, mert az ilyesféle külső megerősítés vissza is hat, biztosítva az egészséges véráramlást. Épp ezért, mintegy gyors továbblépésként a maratoni múltidézésre, Élem címmel újabb pop-folk körrel erősítettek rá énképükre. Ez így persze nem teljesen igaz, mármint ez a pop-dekódolás, mert a Góbé lényege pont a kommerszen túli érzék, sokan könyöröghetnének is a receptért, például hogy is kell ezt a verze-verze-refrén dolgot úgy csinálni, hogy minden értelmezhető legyen, mégis ott a csavar az egészben. Nyilván ez lehet a kulcs, ezek a csavarintások, az apró ötletek, a különböző hangulati betétek, amik sosem ütik egymást, a ritmus és stílusváltások, amiktől mégis dalban maradunk, stb. Zenéjük élvezeti faktorát elsősorban ez az élettel telítettség adja a meg nem fejtett trükkök mellett. Persze kell még némi bátorság is, hogy az ember tanult népzenészként ne ragadjon purista csapdákba, mert nyilván ragadós a terep, vállalni kell a továbblépés velejáróit. Nagy előny a tudás mellett a termékeny ötlet és fantázia, hogy a végén rendre valami olyan szakadjon ki, amire a háklis ínyencek is csettinthetnek, mert ugye bólogatásra okot adó popzenét gyakorlatilag ma már a készen kapható patternekkel is lehet csinálni, de az ember egész lényét átjáró boldogítót már kevésbé.

Érdekes egyébként, hogy a folkéletben reneszánszát éli a betyártematika, ami ráadásul nem is betyárromantika, mert szó sincs érzelmes ábrándokról, sokkal inkább a korra való ráreagálásnak a népzenei kultúra részéről, dejszen a külső-belső szabadság kérdése korunk zaklatott és szűkülő keretei közt gyakorlatilag aktuálisabb, mint valaha. Ezzel a Góbé is ráerősített arra, hogy a folklór igenis képes együttlüktetni a modern ember világával, ráadásul az aktuálpolitika ragacsos útvesztőivel mit sem törődve. Összesítve: abszolút csúcson vannak, a tavalyi forrásrészletező albummal mindent letisztáztak, most pedig ezzel a kifogástalan poplemezzel a korábbiaknál is előrébb járnak, éspedig bármiféle minőségi engedmény nélkül. (A muzsikusok: Várai Áron – ének, furulya, ütőhangszerek; Rigó Márton – hegedű, vokál; Vizeli Máté – brácsák, hegedű, gitár, koboz, nagybőgő, vokál; Egervári Mátyás – cimbalom, dudák, tekerő, töröksíp; Hegyi Zoltán – nagybőgő, basszusgitár; Czupi Áron – dob, ütőhangszerek, vokál.)

Keresés, alámerülés, kiáradás, megrendülés és felindultság. Lukács Miklós No Man’s Land című szólóalbumáról ezek ugranak be első körben. És persze kérdések, amikre talált és esetleg már korábban megszült válaszok felelnek. Válaszok, melyek a létkérdésekre egyszerre világi és lelki/szellemi megnyugvást is remélnek, mert Martin Luther King, Hamvas és Pilinszky szövegei képesek időtlenné fogalmazni kihűlőben lévő világunk csak valódi felébredéssel orvosolhatóságának igazságát, miközben az ezen elmélkedő ember mindössze annyit tehet, amennyi a dolga. Lukács Miklósé egészen sok: a művész, ha a művészetet komolyan veszi, akkor azt akarja megvalósítani a számára adatott és azt tágítandó keretek közt, amiben összhangba hozható föld és ég, véges és végtelen. Úgy tartja az őshagyomány, hogy az első, azaz valódi művészek beavatottak voltak, akik az égi rendet igyekeztek az azt elfeledő emberiség számára újra felmutatni olyan eszközökkel, amiket ma a művészet köreibe sorolunk. Az építészetben például az égi rendet, a szobrászatban a forma nélkülit, a zenében pedig a valódi harmóniát.

Napjainkban még az eddigieknél is nagyobb a baj: elidegenedés, szétválás, elhatárolódás, lezárás és az egó anyagba szilárdítása sosem tapasztalt mértékben öli a finomabb rezgéseket, így a művész dolga újfent az éltető erők kultúrába árasztása minden korábbinál komolyabban, hogy ne csak a testünk élje túl korunk kataklizmáit. Miklós így fogalmaz a művészi/muzsikusi megnyilvánulás jelenkori próbatételeiről: „A járvány és a karantén megölte a művészi én hagyományosan utolsó színterét, az élő fellépéseket. A nappalikban, hálószobákban és a magánszféra ki tudja még, hány helyszínén bármikor elérhető online koncertek során viszont a visszacsatolás a művész számára elmarad (…) Amikor ezeken a kompozíciókon kezdtem dolgozni, a világot éppen beborította a homály. Azóta majdnem két év telt el, de a köd csak nyomokban oszlott fel körülöttünk, és a sötétség közepén pedig úgy tűnik, mintha örökös alvajárókká lettünk volna.” És reméli, hogy maradt a Földön hamvasi értelemben vett felébredett…

Lukács Miklós érzékelhetően tudatos énjével és intuitív érzékenységével egyszerre dolgozik. Eddig is felettébb nagyra tartottuk különböző projektjeiben és kollaborációkban elkövetett kalandozásait, és igen, néha már azt érezni, hogy ahol épp tart, onnan már nincs is tovább, nem lehetséges annál mélyebbre és magasabbra törni az ismert hangszerekkel és a hétköznapi tudattal. Aztán mégis. Például rögtön egy következő albummal. Hallhattuk már muzsikálni sokszor a Dresch Quartet tagjaként, ilyen-olyan nemzetközi jazz és kortárszenei szerzőkkel és zenészekkel, több lemezt kiadott a Cimbiózis triójával, szólóban pedig klasszikus zenét interpretált cimbalomra, de ez az első valódi szólólemeze. Szinte csak cimbalommal, vagyis némi elektronikus rásegítéssel, felépítésében ezért gyakran egész zenekar benyomását kelti, de a lényeg, és ebben semmiféle műfaji hatás és hangzásbeli fortély nem fékezi, mint inkább segíti, hogy minden értelemben egy irányba tart: kiutat keres. Lukács Miklós munkálkodása tehát a nagybetűs művészi, a maga eszközeivel hasonlót akar, mint a régi idők nagy beavatottjai: lenyúlni az emberért a mélységekbe, és onnan felemelni. Ez a muzsika olyan zsánernevekkel ugyan körülírható, mint jazz, ambient, folk, kortárs- és zajzene, ám ezek nagyjából csak annyiban érintik lényegét, mint teszem azt bármilyen szó a Végtelent.

Mondom, a keresés, a merengés, a magányos szembenézés mellett megjelenik itt az értelem dühe is, amire általában reagál egy következő, nyugodtabb körrel, hogy a szív húrjait is megpengesse. De a dolgok súlya mégis nagy. Nem is igazán hallottam mostanában ennyire sűrű muzsikát, főleg nem olyat, amit mindeközben azért nem csak jelentőségének és vállalásának sikerén örvendezve, de zenei értelemben, annak kalandjárását lekövetve is élvezni lehet. Persze ehhez többször érdemes meghallgatni, töménysége és gondolati távlatai megkívánják az odaadást. Természetesen megint azt gondolom, hogy innen nincs tovább, de hát nem is nekem kell ezen rágódnom, majd a művész tovább álmodja a történetet.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu