Meglehet, a szerzők a sürgető világ lelassulását egy ilyen módszerrel kívánják megvalósítani, de azt sem felejthetjük el, hogy ez nem újszerű jelenség – sokszor és sokat olvashatunk a nagy klasszikusoktól, akik a műveikben szintén az irodalom szépségére és nagyságára hívják fel figyelmünket. Kosztolányi Dezső kérdezi: „Milyen vegyületet hoz létre könyv és ember?” Nacukava Szószuke valami hasonlóra próbál választ adni a Rintaró és a könyvek útvesztőjében: „A könyveknek lelkük van.” De ahhoz, hogy elérjünk az ilyen erős kijelentésekhez, lássuk az előzményeket.

A fiatal író nem teketóriázik, hatáskeltő mondattal indít: „Kezdjük ott, hogy Nagyapó már nem él.” Egy ilyen kezdőmondat sok mindent előrevetíthet, az olvasói tapasztalatok ráhangolnak a lehetőségekre: egy unoka fejlődéstörténetét követhetjük végig, melyet a meghalt bölcs nagyapa emlékfoszlányai irányítanak. Ez a történet mégsem ennyire közhelyszerű, bár be kell vallani, az olvasás során sok elnyűtt kijelentésbe botlunk. A gimnazista gyerek, Rintaró nevelői szerepét – a nagyapó elhalálozását követően – a nagynéni veszi át. Az antikvárium falain belül felnövő fiú egyetlen szenvedélye az olvasás; az iskolában nincs kiemelkedő teljesítménye, sőt, a bekövetkező tragédia után meg sem közelíti az intézmény kapuit. Az új, kedves nagynéni csupán pár napot szán a költözés felkészülésére, amely Rintaró számára épp elegendő ahhoz, hogy felidézze, mennyi mindent is tanult nagyapjától.

Egy jádezöld szemű, tigriscsíkos kandúr, Tora a fiú segítségét kéri, könyvek megmentésére sietnek. Az embernyelven beszélő cica és az útvesztők mesei fordulatokra emlékeztetnek: Alice visszafogott csodaországába kerülünk, ahol a könyvekre és azok szeretetére fókuszálódik minden. Rintaró megfontolt gondolkodásával és a folyamatos múltbeli kitekintések a nagyapóval elhangzott dialógusaival Szószuke egy olyan társadalomkritikát fogalmaz meg a könyvekkel és a könyvolvasókkal kapcsolatban, amely valószínűleg mindegyikünkben ott lappang, csak az elcsépelt gondolatmenetre hivatkozva magunkba zárjuk. Talán a szöveg befogadása is ezért volt meglehetősen könnyű, annak ellenére, hogy rengeteg klasszikus, világirodalmi és irodalomtörténeti könyv intertextualizálódik a műben.

Az útvesztők alatt a szerző a könyv tárgyiasságára, ezen keresztül is a tönkretehetőségének megmutatására törekszik, a marketingfogások és az imázs a modern kor világtükrében enyészti el a könyvek legfontosabb tulajdonságát. A különböző állomások rengeteg kortárs problémára reagálnak, amelyekkel ma már tudományos szinten is foglalkoznak. A második útvesztőben megjelenő gyorsolvasás jelensége nem fikció; a fejlődő világ különböző olvasásmódokat generál, az angol szakirodalmak egyre többet foglalkoznak e folyamattal, főként azokra a példákra összpontosítva, melyek a rengeteg impulzus hatására alakultak ki. Ennek az egyik ellenkezője a close reading, vagyis a szoros olvasás, ezt pártfogolja Rintaró is, amely figyelemszerkezete szerint kontemplatív figyelmet igényel, s ezúton nem enged percek alatt végezni egy hosszabb, filozofikusabb regénnyel. Tulajdonképpen mindhárom útvesztő a rohanó élet lassítására keres megoldásokat, korrelációba helyezve a könyvolvasással, s valahol itt köszön vissza az ember-könyv-vegyület, melynek a lélek lesz az eredménye. A negyedik út már a kibontakozó szerelmi szálat helyezi előtérbe, ez számomra kevésbé volt érdekfeszítő.

A mű végére nemcsak a könyvekről való gondolkodásunk változhat, a fiú felnőtté válásának folyamatán keresztül újabbnál újabb kérdések kerülnek elő, melyeknek megválaszolása cseppet sem magától értetődő. Szószuke gondolatmenete érdekes képet fest a jelenkorról, de az kétségtelen, hogy fontos társadalmi dilemmákat tár elénk egy mesébe csomagolva.

Ilyés Krisztinka
Forrás: olvasoterem.com