A Jokert is azért szerette a közönség, mert képes volt más megközelítésből bemutatni egy őrült átváltozását a bűn bohóchercegévé. Matt Reeves pedig a Batman-mítoszt reformálta meg úgy, hogy közben tisztelettel bánt annak múltjával és örökségével. Nem akarta felülmúlni Christopher Nolan trilógiáját, és Tim Burton klasszikusai fölött sem mondott ítéletet, hanem összegyúrta azokat az elemeket, amik a bőregér történeteit fordulatossá teszik, valamint felhasználta David Fincher Hetedikjének és Ridley Scott Szárnyas fejvadászának hangulatát, s kreált belőlük egy felejthetetlen moziélményt, amit mindenkinek nagyvásznon kell látnia. Reeves Batmanje nem egy gyerekhős, mint Burtoné, de nem is néma őr, mint Nolané, Robert Pattinson denevérember inkarnációja a Bosszú maga, de közben sokkal több is annál, mert ő a Remény, ő Gotham köpenyes igazságosztója. Ő Batman.

Batman karaktere lassan 85 éves múltra tekint vissza, így nem meglepő, hogy a figura az évek alatt rengeteget változott, az aktuális kulturális trendekkel együtt formálódott. Volt már csínytevéseket megakadályozó komikus (és bugyuta) hős az 50-es években, bátor és harcias idol a 70-es években, de legtöbben mégis néma, megszállott, vad és önfejű igazságosztóként ismerjük, akitől Gotham összes bűnözője retteg. Egy ilyen popkulturális alakot tehát nehéz adaptálni úgy, hogy jelleme ne sérüljön igazán az eredeti elképzelésekhez képest. De éppen ezekből a kísérletezésekből sültek ki a legegyedibb Batman-filmek, ezért egy egész világ szurkolt A majmok bolygója trilógia rendezőjének, Matt Reeves-nek, hogy ne szúrja el nagy lehetőségét, amivel felfrissítheti a Batman-mítoszt. Mert valóban, a sötét lovagnak kialakult a saját mítosza; akár a görög hősöknek, mint Héraklész, neki is megvannak a maga történetei, legendái, melyek hőstetteiről és tévútjairól szólnak. Reeves is egy hasonló koncepcióval állt elő, a direktor egy a Fűrész-filmek elborult kínzóeszközeire építő neo-noir pszichothrillert akart a nézők elé tárni, ami abban a városban játszódik, ahol nincs remény, mindent átsző a szervezett bűnözés, a korrupció és a polgári elégedetlenség, hisz csak ilyen körülmények között emelkedhet fel egy olyan törvényen kívüli, mint Batman.

Halloween éjjelén brutális gyilkosságsorozat kezdődik Gotham City-ben, a tettes pedig a város köztisztségviselőire csap le. A karrierje elején járó Batman (Robert Pattinson) is beszáll a nyomozásba, csakhogy Gordon felügyelő kivételével senki sem bízik meg benne, ami megnehezíti a köpenyes igazságosztó dolgát. A gyilkos azonban neki címzi az áldozatokon talált leveleket és a bennük található rejtvényeket, amiből hamar rájönnek, hogy a felelős egy mániákus, aki Rébusznak (Paul Dano) nevezi magát, és feltett szándéka leleplezni a várost átszövő rendszerszintű korrupciót. Bosszúvágya miatt beszáll a nyomozásba Selina Kyle is (Zoë Kravitz), aki segít Batmannek felgöngyölíteni a szövevényes ügyet, ám az eset sokkal nagyobb titkokat rejt, mint azt elsőre gondolnák.

Innen indul az a háromórás lélektani utazás, melynek végén nem akarunk mást, csak nézni a folytatást. Nem elég, hogy a készítőknek sikerült előállniuk egy épkézláb sztorival, de az még izgalmasan is van tálalva. Nem is tudom felidézni, mikor láttam utoljára ilyen szépen filmezett képregényfilmet. Minden képkocka egy fekete-sárga-vörös fényekben úszó festmény, melyeket külön-külön is lehetne csodálni, ám egyben valami páratlant alkotnak. E sötét, baljós és komor atmoszférát tetézi Michael Giacchino főtémája, valamint a Nirvana „Something In The Way” című melódiája, amiktől hamar eggyé válunk Gotham mocskával. És a város dizájnja önmagában is elképesztően részletes és találó, kezdve Arkham elmegyógyintézetével egészen a Wayne kúriáig. A látvány minden elme élő, egyszerre képregényhű és mégis ötletes. Emellett a fanok is megnyalhatják mind a tíz ujjukat, hiszen az alkotás tele van utalásokkal nemcsak a régebbi filmekre, hanem olyan alapművekre is, mint a Hosszú Halloween, a Batman: Az első év, Batman: Senkiföldje vagy a Batman: Fehér lovag. A legtöbb referenciát természetesen a Hosszú Halloweenra kapjuk, gondolok itt az expozícióban említett gyilkosságokra, amelyek Halloweenkor kezdődnek, a feladványokra, a szervezett bűnözésre és Falcone szerepére.

És ha már szóba került Falcone, muszáj megemlítenem, hogy a Dűnében láttam utoljára ilyen tökéletes szereposztást. Mintha mindegyik színészre ráöntötték volna a szerepét, és ezt mind a külső megformálásra, mind a figurák személyiségére értem. Robert Pattinson tökéletes választás volt Batman eljátszására, hiszen mindene megvan, ami kellhet a bőregér megformálásához. Szépfiús imázs, sárm és magabiztosság, nem utolsósorban pedig színészi tehetség. Játéka tekintélyt parancsoló, bármikor jelenik meg Batmanként, uralja a vásznat, félelmet kelt nemcsak az ellenfeleiben, de a szövetségeseiben, sőt még a nézőkben is. Ugyanakkor azonosulhatunk esetlenségével, kezdeti naivitásával és drámájával, főleg, miután fény derül sötét titkaira, és rájön, hogy a bosszú sosem (lehet) megoldás. Úgy érzem, „Battinson” ezzel végre kinőheti azt a skatulyát, amibe az Alkonyat-filmek évekkel ezelőtt taszították, és megkaphatja azt a megbecsülést, amit megérdemel.

Aztán ott van Zoë Kravitz Macskanője, aki tökéletes kiegészítője Batmannek, s motivációt is ad számára. Macska-egér játékuk szórakoztató, céljaik pedig egymáséval ellentétesek. Míg egyiküket csupán a bosszú hajtja, addig a másiknak rá kell döbbennie, hogy ez az attitűd nem vezet sehová. Kravitz továbbá cserfes, szemtelen, de megérthető – amilyennek egy Macskanőnek lennie kell. Gonosz fronton sincs okom panaszra, hiszen máris három ellenlábassal kell szembenézniük hőseinknek. Elsőként ott van a tébolyult Rébusz, aki egyfajta Joker-Madárijesztő-Rébusz keverékként funkcionál. Ledger Jokerére azért is hasonlít, mert a Sötét Lovagból jól ismert tévés bejelentkezéseket itt is átvették. Paul Dano karaktere ideális katalizátora Batman jellemfejlődésének, viszont ahogy azt Rébusz is elmondja, ő csupán intellektuális kihívást jelent a maszkos hős számára, ezért a fináléból kicsit hiányoltam a végső leszámolást, és habár érthető az írói döntés, mégiscsak epikus lett volna. Ettől eltekintve Rébusz kiváló belépő kihívás volt.

John Turturro Carmine Falcone-ja és Colin Farrell Pingvinje erősítették még a rosszfiúk sorát, ám méltatlanul keveset láthattunk belőlük. Pedig Turturro Falcone-ja minden idők legjobbja, nem elég, hogy külsőre kiköpött Római, de még a kimért, de brutális személyiségét is sikerült átadnia. A Colin Farrell-féle Oswald Cobblepot viszont egy egészen új megközelítése az eddig csak Danny DeVito által vászonra vitt figurának. Farrell Pingvinje sokkal inkább maffiózó, mintsem torzszülött. Drogokkal és prostituáltakkal kereskedő, kegyetlen alak, akinek csak pénzre és hatalomra fáj a foga, s ezekért bármit megtenne – és meg is tesz. Eltér a megszokottól, de épp ettől lesz izgalmas, reflektorfényhez azonban csak a folytatásban juthat.

Zárásul még megemlíteném Andy Serkis Alfredjét és Jeffrey Wright Gordon felügyelőjét. Mindkettőjükön látszik, hogy igyekeztek, de alig jutott nekik képernyőidő, így nem tudtak igazán kiteljesedni karaktereikben, talán majd legközelebb.

Mindenesetre az biztos, hogy Nolan trilógiája óta Reeves verziója az első vállalható Batman feldolgozás, de a készítők nem érték be ennyivel. Az új denevérkaland a Sötét Lovag után a második legjobban sikerült Batman mozi, ami valaha készült. Arról nem is beszélve, hogy kaptunk egy olyan meglepetést is, ami garantáltan mosolyt csal a nézők arcára.

Matt Reeves rendezése megugrotta azt a szintet, amire előzetesen nem sokan számítottak, felért Bob Kane, Bill Finger és Christopher Nolan örökségéhez, hozzá mert nyúlni az alapanyaghoz, s meg merte lépni, hogy alakítja a köpenyes igazságosztó mítoszát. Ez pedig azt eredményezte, hogy a Batman-legendárium egy újabb mérföldkővel bővült, egy fantasztikusan rendezett, lehengerlő atmoszférával bíró, izgalmas krimi-thriller fúzióval, ami megint csak emlékeztet bennünket, hogy a bosszú és a becsvágy semmire sem megoldás.

Vida Benjámin
Forrás: hetediksor.hu