A regény központi szereplője egy felkapott rádiós műsorvezető, Jordan Briggs, aki egy napi ötmillió főt meghaladó hallgatottsági mutatót produkáló beszélgetős műsort vezet az egyik New York-i rádióban. Csak a munkája és az abból fakadó siker érdekli, ennek a hozzáállásnak pedig a családi élete a legfőbb elszenvedője: férjével éppen válófélben vannak, anyjával nem tartja a kapcsolatot; egyedül lánya az, akiért bármit hajlandó lenne megtenni. A magabiztos, szókimondó, mások érzékenységével nem sokat törődő nő számára a rádió biztosította rivaldafény jelenti az élet értelmét. Nincs ez másképp azon a napon sem, amikor egy közlekedési dugóba keveredve éppen csak beesik a műsorkezdésre, és egy magát Bernie-nek nevező betelefonáló arra kéri, hogy játsszanak egy játékot. Jordan kap az alkalmon, remélve, hogy ezzel képes egy kis lendületet vinni a műsorba és hallgatói napi rutinjába, ám hamar rá kell jönnie, hogy ezúttal nem ő irányít, vagy legalábbis nem úgy, ahogy szeretne: a férfi kérdésére, hogy a taxit vagy az Ubert kedveli jobban, a nő rövid érvelés után rávágja, hogy a taxit – mire a hívás megszakadása után nem sokkal a munkahelye közelében felrobban hét taxi.

A robbanás pánikot vált ki, teljesen lebénítja az amúgy is zsúfolt New York-i közlekedést. A rádiónál viszont igencsak égnek a vonalak, mindenki Jordan műsorába szeretne bejutni, mert látott vagy hallott valamit, ami kapcsolódik az eseményekhez. A nőn a kezdeti sokkhatás után erőt vesz a profizmus, és továbbra is azt szeretné tenni, amihez a legjobban ért: szóval tartani az embereket. Annál is inkább, mivel a következő telefonálók egyike ismét Bernie, aki egyre nyugtalanítóbb dolgokat árul el a nőnek – és az egyre növekvő számú hallgatóságának –, ezzel párhuzamosan pedig újabb váratlan események történnek a városban, ahol pár órán belül úrrá lesz a káosz a menekülő embertömeg miatt. Amikor pedig Bernie az indítékairól is kezd beszélni, Jordan szembesül, hogy sokkal nagyobb a szerepe a történésekben, mint azt gondolta volna. Hamar megérti, hogy nincs más választása, részt kell vennie a játékban és a számára további kellemetlen meglepetéseket tartalmazó beszélgetésben, miközben reménykedhet, hogy valamelyik nyomozó hatóságnak sikerül bemérnie a férfi tartózkodási helyét, és még azelőtt lekapcsolnia, mielőtt nagyobb tragédia történne.

A hívás cselekménye két szálon fut, az egyikben Jordan, a másikban egy Cole Hundley nevű nyomozó szemszögéből követjük az eseményeket – előbbi a rádiónak helyet adó ötvenemeletes épületben ragadt néhány hozzá közel álló személlyel (köztük férjével és lányával), utóbbi közlekedési rendőrnek visszaminősítve előbb a robbanások okozta káoszban próbál rendet teremteni New York utcáin, majd nyomozóként rohan (pontosabban helikopterrel repked) egyik bűnügyi helyszínről a másikra.

Ha csak egyetlen jelzővel lehetne jellemezni J.D. Barker könyvét, akkor gondolkodás nélkül vágnám rá, hogy pörgős. A szerző által preferált műfajban ez általában a mérleg pozitív serpenyőjében szokott megjelenni – itt sincs másképp. Ha viszont arra kérnének, hogy ezt a pozitív serpenyőt még négy-öt jelzővel töltsem meg, igencsak gondban lennék, főként, ha nem szeretnék leragadni a közhelyek szintjén. Bár nem indult rosszul a történet, engem nagyon hamar hatalmába kerített az érzés, mintha nem egy könyvet olvasnék, hanem egy akárhányadik kategóriás akciófilm pörögne előttem. Ahogy fogytak az oldalak, ez csak fokozódott, és nagyjából a regény felénél lemondtam arról, hogy bármi is pozitív irányba fog változni. Barker gyakorlatilag mindent beáldozott annak érdekében, hogy a sztori egy pillanatig se engedje lankadni az olvasó figyelmét, de ennek ára van: egy kizárólag a pillanatnyi szórakoztatásra összpontosító, klisékből építkező és gyakran erőltetett részletekkel teleszórt, felejthető történet, ugyanennyire felejthető karakterekkel. Hogy csak párat említsek az engem zavaró, életszerűtlen részletekből: Jordan férjének és lányának felbukkanása a nő munkahelyén pont ezen a mozgalmas napon valami olyan, amire a valóságban minimális az esély, de mivel a sztori szempontjából épp ott van szükség rájuk, naná, hogy ezen nem akadt fenn a szerző. De említhetném Hundley nyomozó helikopterezgetését a megbénított forgalmú város felett; vagy a rádiónak otthont adó épület minden egyes emeletének robbanószerrel való felszerelését, anélkül, hogy az bárkinek is feltűnne; a Bernie mellett álló félkatonai szervezet eléggé homályos indítékait, melyek alapján felkarolja a férfi személyes indíttatású magánakcióját; a magától értetődően béna FBI-ügynökök versus az egyedül mindent is megoldó nyomozó kontrasztját, és még sorolhatnám. Egy túlságosan is a felszínen száguldó történet, ami az olvasók egy széles rétegének biztosan tetszeni fog, azok viszont minden bizonnyal keserű szájízzel maradnak, akik a felszín alá is betekintenének, vagy akik valami mélyebb üzenetet várnának, esetleg egy-egy érdekesebb karaktert.

És ha már a szereplőket említettem: bár nem feltétlenül a mélységi karakterábrázolás az, amit az ember egy thrillertől/akcióregénytől elvár, azért elég sok példa van alaposan kidolgozott és jól felépített háttértörténetekkel rendelkező szereplőkre ebben a műfajban is – akár még Barker korábbi regényei esetében is –, ezzel szemben amit itt felvonultat a szerző, az számomra egyenesen kiábrándító volt. Jordan karaktere még úgy-ahogy rendben van, kapott egy többé-kevésbé elfogadható kontúrt (az már csak mellékes, hogy a közelmúltbeli olvasmányélményeim során rég találkoztam ennyire antipatikus főszereplővel), de a többi karakter nemcsak, hogy rendkívül vázlatos, hanem az eredetiségnek a nyoma sem fedezhető fel bennük.

Összességében véve nagy csalódás volt ez a könyv az előzetes várakozásaimhoz képest, és egyre inkább arról győzött meg, hogy J.D. Barker vagy egy nagyon túlértékelt szerző, vagy nagyon kezdett rutinszerűvé válni számára az, amit csinál. A regény elején szereplő nyolc rövid ajánlóból kettő Stephen Kinggel emlegeti egy lapon. Erről a Szíve helyén sötétség című regénye kapcsán még – kissé óvatosabban – úgy fogalmaztam, hogy „a magam részéről tehát még mindig várom Barkertől azt a bizonyos mesterművet, ami alapján jogosan lehetne egy lapon emlegetni a műfaj nagyjaival”, most viszont teljes meggyőződésből kijelentem: az alapján, amit eddig tőle olvastam, minden ilyen irányú hasonlítgatás egyszerűen túlzás. Számomra az egész könyvben a legkiábrándítóbb talán a regény végi szerzői megjegyzések második fele volt, ahol Barker elismeri, hogy könyvei „nem tartalmaznak társadalmi üzeneteket, sem etikai kódexeket”, és igazából nincs egyéb célja, mint az olvasókat szórakoztatni, és elterelni figyelmüket a hétköznapokról. El tudom fogadni, tiszteletben tudom tartani ezt az álláspontját, de számomra ez kevés, én egy könyvtől ennél többre vágyom, még akkor is, ha a szórakoztató irodalom – vagy ahogy Barker nevezi, az „irodalmi popcorn” – kategóriájába tartozik.

Márton János
Forrás: olvasoterem.com