Nem csoda, hogyha rémülettől vegyes várakozással tekintettem a 2022-es mozifilmre, mivel a 2017-es előzmény ismeretében túl sokat nem reméltem. A Kenneth Barnagh rendezésében és főszereplésével készült darab stáblistája tele volt ismert nevekkel, de hát így volt ez a 17-es Gyilkosság az Orient expresszen esetében is, amelyet csak harmadik nekiülésre tudtam végignézni. A színészek most is jó nevek, bár azért az előzmény Penélope Cruz – Judi Dench – Johnny Depp trió súlyát nem sikerült elérni. Aki akarja, összevetheti Agatha Christie szereplőleírásait a filmbeli szereposztással, hogy lássa, a rasszi kvótákkal mi a helyzet ebben az esetben: Hollywood kényszeres castingolási követelményeinek itt is eleget tettek, mint ahogy a szokásos, arrafelé dívó kötelező tartalmi elemeket sem hagyták el…

Kenneth Branagh Poirot-ját továbbra is túl teátrálisnak tartom, akkora ripacs, hogy még az egyébként óriási ripacs Poirot-nak is túl nagy ripacs. A 2017-es Orient expressz filmet – mint említettem – csak harmadikra tudtam megnézni, éppen emiatt a túlzó és színházba illő karakterábrázolás miatt. Igyekeztem tehát most kitörölni a fejemből minden előzetes könyves ismeretet a belga detektívről, sőt minden mozis adaptációt, s csak magára az új filmre mint önálló entitásra koncentrálni. Még így is sok. Branagh egy teljesen új Poirot-t rak le elénk, aki kuncogva olvas Dickens-t, világháborúban harcol és sebesül meg (Agatha Christie-nél ez nincs így, sőt Poirot a nagy háború idején érkezik Angliába belga menekültként A titokzatos stylesi esetben), vagy éppen pityeregve mesél egykori szerelméről (ez meg végképp nem jelemző). Persze a klasszikus Poirot-vonásokból sokat átvesz, de azért jelentősen átdolgozta a tojásfejű belgát. A regénybeli detektív szinte mindig végtelen tapintattal nyomoz, itt meg azonnal mindenkit letámad, elmondja, hogy miként lehetett ő a gyilkos. Ez a Poirot sokkal kevésbé magabiztos, már-már karikatúra, a pisztoly a kezében meg nem áll jól. Ripacssága ellenére a karakter szerethető, tulajdonképpen a végére egészen megkedveltem. Azt a poént pedig, azt hiszem, sosem leszek képes kiheverni, mikor Linnet holttestének lábfejét megigazítja, hogy szimmetrikusan álljanak a fagyasztóban…

A történet áldozatát, Linnet Doyle-t Gal Gadot, míg az eredeti történet valódi tragikáját, Jacqueline de Bellefort-ot Emma Mackey alakítja. Utóbbi messze lejátssza a pályáról ismertebb társát. Emma Mackey olyan dögös a filmben, hogy a szavannák hiénái alighanem áttették vadászterületüket a Nílus mellé a forgatás idejére. Ha azt a rendezői instrukciót kapta, hogy vegye le a vászonról az egyébként normál esetben szebb Gal Gadot-ot, akkor tükörsimán ment. Nem nagyon értettem a két nő vibráló kapcsolatának ábrázolására irányuló filmbeli koncepciót. A sokkal jobb nőből sikerült egy pompás ruhákba öltöztetett, de mégiscsak verébnek tűnő karaktert csinálni Mackey mellett, aki inkább volt próbababa, mintsem élő és érző nő. Jacqueline-ból végig árad a szexuális feszültség, míg Gadot Kleopátrának beöltözve is olyan sterilnek tűnik, hogy járványban sem tettem volna rá maszkot, mert minek? Ezért nagy kár, hogy a film második felében Mackey alig-alig tűnik fel. Csak vártam és vártam Gadot-ra hogy valami színészi tehetséget mutat, de nem. Kész szerencse, hogy ő volt az áldozat a filmben – az Orient expresszben Johnny Depp töltötte be ugyanezt a funkciót –, így a történet felénél fájdalommentes búcsút vettünk tőle. Gyönyörű nő, szép ruhakölteményekbe bújtatták, de aligha volt túl lelkes a forgatás során. A Wonder Woman ezúttal csak egy vándor vúmen volt a vásznon, semmit nem tudott átadni Linnet Doyle bonyolult személyiségéből.

Az éppen botrányhősnek számító Armie Hammer sem túl meggyőző mint Simon Doyle, bár az ő figuráját szerintem még egy filmfeldolgozásban sem sikerült igazán megragadni, mert eleve nincs karizmája és mélysége a karakternek. Tom Bateman Bouc-ját történetileg indokolatlanul beletolták ebbe a filmbe is, amihez megkapta a regénybeli Tim Allerton háttértörténetét. Rendkívül idegesítő alak (jól eljátszva), az Orient expresszben is utáltam. Szerencsére nagy esély van rá, hogy az esetleges következő részben nem támasztják fel…

Egyébként is jellemző volt, hogy a Christie által megírt szereplők külső és belső jellemvonásait átírta a forgatókönyvíró, ami sok esetben érthető is. Néhány karaktert kihagytak, másokat összeolvasztottak, néhány cselekményszálat mellőztek. Ez normális, főleg, ha a szereplők száma túl sok, és rontaná a film követhetőségét. Elvégre 300 oldalt nem olyan egyszerű visszaadni másfél órában. Szóval jogos az ilyen trükközés, de azért a fiatal kommunista herceg Fergusont impregnálni a rátarti idősödő Miss van Schuylerbe kissé merész volt. A szélsőbalos világnézet nem áll jól egy vénkisasszonynak. Ha már ezt a kommunista elemet nem ejtették (pedig semmit nem adott a filmhez), akkor a fiatal orvosnak kellett volna kapnia a karakteréhez, oda jól passzol. Hogy a filmben emellett még leszbikus is lett az előkelő dáma, ezek után meg sem lepett.

Salome Otterbourne-ből, aki a könyvben szexmániás írónő, itt szexmániás bluesénekes lett. Ez nem lenne baj, de a miatta bekövetkező gyakori zenei aláfestés az agyamra ment. Nem rajongok azért, hogy filmeket ilyenekkel szórjanak tele. A játékidőből túl sok ment el, és krimiben én még nem hallottam ennyi zenés betétet. Salome lányát Letitia Wright játszotta el több-kevesebb sikerrel, mindkettő az alulról jött, erős és független fekete nő karakterét kapta indokolatlan családi drámával fűszerezve. Rose Leslie (alias Trónok harca Ygritte) nem tudott semmit hozzátenni a történésekhez, s mint szolgálólány, szinte észrevehetetlen maradt (amíg ki nem nyírták, mert az hatásos és halálos jelenet volt).

A többi szereplő ennyi szót sem érdemel. Egyszerűen nem kaptak elég időt a kibontakozásra, mert túl sokan voltak, és túl sok idő ment el értelmes párbeszédek és kialakuló drámák helyett töltelékre, amikor meg beindulnak az események, a nyomozás lezajlik nagyjából 40 perc alatt az első halálesettől a végjátékig.

Ugyanis a film eseményeinek elosztása nem szerencsés. Több mint a fele eltelik a játékidőnek, mire megtörténik az első gyilkosság (a 2004-es, David Suchet-féle feldolgozás esetén a harmadánál alig több). A lassú felvezetést követően meg az események kifejezeten száguldanak. Megjegyzem, logikátlanságok is vannak a filmben. A gyilkosság epikus történései során a könyvben és a filmben más-más személy rúgja a kanapé alá a pisztolyt, holott ennek fontos jelentősége van! A pisztolynak ugyanis ott kellett lennie, ahova került, nem véletlenszerű történés. Ugyanez a helyzet a nyakék esetében, az egészet ki lehetett volna hagyni, mivel az ezzel kapcsolatos összes könyvszereplőt nélkülözték a filmből, de eltűnését mégis benne hagyták. Semmi haszna nincs, csak megy vele az értékes idő. Néhány teátrális és az egész felépített világhoz egyáltalán nem passzoló rész (mikor például négy egyenruhás nő viszi a holttesteket festményre illő módon) szintén csak lopja a perceket, amiket a nyomozásra kellett volna fordítani. Ezeket a filmkockákat sokkal hasznosabban is ki lehetett volna tölteni, például Emma Mackey-nek juttatott jelenetekkel. Mindenki jobban járt volna. Egyszerűen nem lettek jól eltalálva az arányok, sok remek jelenet és karakter ki lett írva az eredeti regényből, és tölteléket kapunk helyette, minden íz és fűszer nélkül. Egy jó krimihez nem pár betétdal kell, hanem feszült jelenetek, jól megírt párbeszédek és hiteles alakítások. Még a végső nagy leszámolás jelenete – minden hatásossága mellett – sem túl jó, és egyáltalán nem Poirot-s ezzel a cowboyokhoz illő pisztolyparádéval.

Ki kell azonban emelnem a filmet mint filmet. A forgatási „helyszínek” parádésak, nyilván nem véletlenül ezt a Christie-regényt választották ki megfilmesítésre Branagh-ék. Mind a 2017-es Orient expressz, mind ez egzotikus helyen játszódik, amely a luxust, az élet édes ízét árasztja. Egyiptom gyönyörű hátteret ad az egyébként is erős eredeti sztorinak, még ha látszik is, hogy kevés dolgot vettek fel a valódi helyszíneken, ami időnként művi látványt produkál. A kameraállások, a fények használata viszont tetszett. Amikor Poirot tökéletes szimmetriában nézi a Szfinxet és mögötte a Hafré-piramist, egy pillanatra elérve a tökélyt, az zseniális (ámde fizikailag lehetetlen, mert a Szfinx nem így áll pozícióban a piramisokhoz képest). Itt jut eszembe, mennyire kreatív például a 2017-es Branagh-filmben, amikor felfedezik a gyilkosságot, és végig felülről követjük az eseményt, mintha az expressz pullmannkocsijának tetejét levágták volna. Ha ilyen most nincs is, de szép az operatőri munka.

Ez a 2022-es produkció messze nem a legjobb adaptációja a regénynek, közelében sincs a 2004-es kísérletnek, amely sokkal szerethetőbb interpretáció, melegebb karakterekkel és nagyobb drámaisággal. Ugyanakkor a könyvet kiolvasóknak is tartogat egy-két meglepő fordulatot (éppen azért, mert nem szolgai átültetése az alapnak), s volt már olyan könyvtárba érkező olvasó is, aki kifejezetten a mozi után jött kikölcsönözni az eredeti Christie-regényt. Ennyi haszna mindenképpen van Branagh próbálkozásának.

A Top 10-es listám Agatha Christie regényeiből itt olvasható.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.