Persze az, hogy „időben”, meglehetősen relatív, de mégis: amikor még van esélyünk arra, hogy megállítsuk, szembeszálljunk vele, és legyőzzük. Mert egy bizonyos ponton túl a dolog már lehetetlen. A téma (a Covid előtt is) rengetegszer ütötte fel a fejét a film és az irodalom területén, a félelemkeltés és -feldolgozás mellett pedig most még inkább kitűnő alapot (indokot, apropót, alibit) biztosít ahhoz, hogy kicsit szétnézhessünk az emberi civilizáció, társadalmi felépítettség és egyéni viselkedések területén. Úgy érzelmileg, mint pszichológiailag.

Ez utóbbi tekintetében az 1980-ban, a kanadai Torontóban született Megan Crewe biztosan nagyon érti a dörgést, hiszen a York Egyetem pszichológia szakán szerzett diplomát. Az pedig csak hab a tortán (az olvasóknak is), hogy már tinédzserkorától kezdve műveli az írást, tehetsége révén számos, a hozzá hasonló korosztályt (meg)célzó magazin publikálta novelláit. Felnővén aztán megpróbálkozott a regényírással is, ahol első sikerét a Give Up the Ghost című „szellemes” könyvvel aratta, hogy 2012-ben megjelenjen az első rész a Fallen World-trilógiából. A magyarul Elszigetelve címmel kiadott történet folytatása, a The Lives We Lost 2013-ban jelent meg Amerikában, míg a sorozatot lezáró The Worlds We Make 2014-ben. Szóval az első rész magyar címadása az angol eredeti (The Way We Fall) egyértelmű burkoltságát, illetve burkolt egyértelműségét tovább színezi a kis- és nagybetűk játékával: elSZIGETelve. Szép is a nyelvünk, tűhegyesen és borotvaélesen képes fogalmi dimenziókat nyitni. Crewe regénye ugyanis éppen egy izolált szigeten játszódik.

Na de mi vezethet el odáig, hogy egy vígan prosperáló, nyugodt életet nyújtó, a nyaralási szezonon kívül is mozgalmas hétköznapoknak otthont adó szigetet egyszer csak majdhogynem légmentesen elzárjanak a külvilágtól? Mi más, mint egy fertőző betegség, amely az állatokat megkímélvén természetesen csakis az emberekre veszélyes, rájuk viszont halálosan. A kinézetre lég- és cseppfertőzéssel terjedő (de kit tudja valójában) kór nyomán először tüsszögni és köhögni kezdenek az emberek, aztán egész testükre kiterjedő viszketés miatt vakarózni, majd kirobbanó vidámsággal keresni a másikkal történő verbális és érintésen alapuló kapcsolatot, míg végül halálra vált őrültséggel rettegni valamitől/valakitől, aki a nyomukban jár, hogy az elkerülhetetlenül bekövetkező halál oldja fel kínjaikat. Kaelyn és családja is a szigeten él (nemrég költöztek csak vissza Torontóból), amikor a járvány felüti a fejét. Kaelyn gimis lány barátnőkkel, fiúkra kacsingató tekintettel, akinek a napról napra írt naplójából egyes szám első személyben követhetjük nyomon a fertőzés terjedését, lefolyását mindaddig, amíg a törékeny társadalmi normák véglegesen összeomlani látszanak. Vajon sikerül-e idejében (még egyszer: mily relatív határozó!) megtalálni a betegség ellenszerét, vagy nincs remény, és a sziget összes lakója a pusztulás sorsára jut?

Megan Crewe szinte egy tini lelkesedésével, pozitív és negatív hullámzásokkal árnyalt regénye nem 100%-osan ad magyarázatot a feltett kérdésre, arról nem is beszélve, hogy az izoláció miatt a szigeten túlra minimálisan sem nyílik kitekintés(ünk). Mi van, ha ott is felütötte a fejét a járvány, és…? Nem folytatom, erre való a trilógia. Az Elszigetelve naplója egy Leo nevű fiúnak szól, aki amolyan csodabogárként hagyta maga mögött a szigetet még Kaelynék Torontóba költözése után, hogy New Yorkban tanuljon balettozni. A lány hozzá írja a manapság divatjamúltnak tűnő manuális (értsd: kézzel írt) naplót; annak a rég nem látott fiúnak, akitől Kaelyn szilárd és tartalmas barátságukat megszégyenítő módon meglehetősen csúnyán vált el, holott titkon még szerelmes is (volt) a fiúba. Ez a „kisdráma” (valakinek kicsi, valakinek persze végtelenül nagy) az indoka tulajdonképpen annak, hogy első kézből értesüljünk a szigeten elharapódzó tragédiáról. A Leo megszólítás persze akár maga az olvasó is lehet, ezzel vonván be bennünket is a történetbe, hogy az átélhetőséget a szerző a maximumra csavarja. Ott a pont, Ms. Crewe!

Az Elszigetelve hatás(osság)a tehát egyrészt a stílusából ered (a történetben tinilány a napló szerzője), másrészt az ismeretlen betegségtől és annak megállíthatatlan terjedésétől való primer emberi félelemből, harmadrészt a karakterek finoman rajzolt-körbeírt sebezhetőségéből, negyedrészt pedig az ábrázolt helyszínekből, amelyek ugyan nincsenek képszerűen kontúrozva, de úgy atmoszférikusan, mint kiterjedésileg remekül vannak éreztetve (a szoba szűke, bezártsága, ugyanakkor védelme; a park tágassága, mindenfelől veszéllyel fenyegető volta; a néptelen városi utak kiszámíthatatlan meglepetései). Megan Crewe ráadásul az említés szintjén általam már piszkálgatott pszichológiai mélységekbe húzza alá a felszínen akár puszta „zombicselekménynek” tekinthető történetet: finoman, ámde biztos kézzel vezeti el az olvasót a civilizációt jelentő támoszlopok következetes összedöntéséig (rablás, fosztogatás; élelmiszerek erőszakkal való felhalmozása; betegek legyilkolása). S pontosan ezt jelenti az eredeti The Way We Fall cím is, amely a történet végének fénysugarával ellentétben szerintem ugyancsak negatív kicsengésű, amolyan véglegességet, lezártságot, visszafordíthatatlanságot sugall. De ne legyen igazam, sikerüljön visszavennie Crewe-nak a gyeplőt a vírus kezéből, és legyen számunkra visszaút! Ugye?

Szilvási Krisztián