A U2 furcsán zseniális mostohagyereke

25 éves a Pop című album

u2-pop

Szinte minden nagy múltú együttes diszkográfiájában találunk egy lemezt, amely valamilyen okból polarizálja a közönséget. A mindenki által imádott darabokat és a hatalmas melléfogásokat könnyű kategorizálni. Azonban amikor egy lemez egyenlő arányban tűnik fel a leginkább és legkevésbé kedvelt listákon, mindig érdemes közelebbről szemügyre venni a művet.

Az ilyen lemezek gyakorta válnak ikonikus darabokká, sokszor csak évekkel, évtizedekkel a megjelenésük után lesznek rehabilitálva az adott együttes életművében. A U2 esetében ez a felemás mérföldkő az 1997-es Pop nagylemez, amely idén ünnepli megjelenésének negyed évszázados jubileumát. Az együttes a megjelenés óta becsmérli az albumot, és a dalok a mai napig nagyrészt száműzve vannak a válogatáslemezekről és koncertekről. Ezzel szemben rengeteg rajongó a U2 utolsó valóban izgalmas és kreatív alkotásaként tartja számon az albumot.

A Pop teljesen magától értetődő folytatása, sőt sok szempontból kulminációja volt a U2 90-es éveken végigvitt zenei újjászületésének. Az alternatív rock hangzással és underground elektronika elemekkel való kísérletezés tette dicsőségessé az Achtung Baby-t és vadhajtásai ellenére is izgalmassá a Zooropa lemezt. Érdekes módon rajongók és kritikusok, akik eddig ünnepelték a stílusválást és vakmerő ötleteket az előző két korongon, hirtelen fanyalogni kezdtek a hasonló tervrajzok alapján készült Pop hallatán.

Érdekes továbbá megvizsgálni Európa és az Egyesült Királyság zenei ízlésének alakulását is, hiszen ez a külső kontextus szintén sokkal inkább támogatóként kellett volna, hogy hasson. 1997-ben már éppen lecsengőben volt az Oasis hegemóniája, a Blur hátat fordított a britpopnak és sötétebb indie rock vizekre evezett, a Depeche Mode pedig karcos textúrákra épülő lemezzel tért vissza a szakadék széléről. Emellett az év további meghatározó lemezei, az OK Computer (Radiohead) és a The Fat Of The Land (The Prodigy) sem riadtak vissza a komor tónusoktól és elektronikába ágyazott rock alapoktól. A zenei világ imádta ezeket a lemezeket, a U2 albuma mégis fennakadt sokak torkán.

A lemez elkészítésének kaotikus körülményei nem nevezhetők túl ideális kezdőpontnak. A bő kétéves feszített tempójú, turnéról stúdióba szakadó együttes ugyanolyan kreatív rövidzárlatba ütközött, mint az évtized elején az Achtung Baby felvételekor. Ám a határok feszegetésének feladata ezúttal sokkal inkább külsős producer gárdára lett kihelyezve. A lemezen a jól bevált Flood és az akkori brit altrockban otthonosan mozgó Steve Osborne (Placebo, Suede) mellett olyan nagynevű producerek adták egymásnak a kilincset, mint Nellee Hooper, Howie B, Marius de Vries és Mark „Spike” Stent. Ilyen szerteágazó névsorral nem meglepő, hogy nem sikerült konzisztens zenei arculatot definiálni a lemezhez.

Tovább rontott a helyzeten, hogy Larry Mullen Jr. hátsérülése miatt csak hézagosan tudott részt venni a munkálatokban. Az ő organikus dobjainak hiányában a zenei alapok szinte teljes mértékben hangmintázott eletromos ütemeken születtek. Ez egy oldalról jól illeszkedett Bono és The Edge pop- és rockzenei határokon átívelő elképzeléseihez, de az elszállt ötleteket később nehéz volt súrlódások nélkül átültetni élő hangszeres kontextusba. Ez a kreatív zűrzavar lett megfejelve néhány elbénázott logisztikai és promóciós döntéssel: Bonóék kész lemez nélkül bólintottak rá a turné kezdő időpontjára, majd lemez híján kapkodásba és kifogások gyártásába kezdtek. Az album (szerintük) félkész állapotát a szűkös (értsd: általuk vállalt és nem tartott) határidőre fogták, míg a turné döcögős indítását azzal magyarázták, hogy az elhúzódó lemezfelvétel miatt nem volt idő a próbákra. Nehéz a rocksztár élet!

Az együttes már rögtön a lemez megjelenése idején és azóta is következetesen minden alkalmat kihasznált, hogy hangot adjanak elégedetlenségüknek a lemezzel kapcsolatban. Ennyire rossz lemez lenne a Pop? Szögezzük le: megjelenése idején is egy nem hibátlan, sokszor zavaros, de bitang erős album volt. 25 év távlatából visszatekintve pedig elmondható: a Pop a U2 utolsó igazán bátor, kockázatokat vállaló, érdekes, életteli lemeze.

Bono a zenetörténelem legdrágább demo sessionjének nevezte az albumot, pedig a dalok egyáltalán nem szólnak befejezetlenül vagy kiforratlanul. Sőt. Egyes felvételek a zenekar hangzásának kontextusán belül is kiemelkedő teljesítmények, máshol a kísérletező megoldások hoznak üdítően szép eredményeket. Az előbbi kategóriába sorolható a rideg melankóliába burkolódzó Staring At The Sun vagy a letisztult és megindító Please. Hasonlóan esszenciális U2 dalok a fennkölt, de józan If God Will Send His Angels és a közönségkedvenc Gone is. Izgalmasabb azonban megvizsgálni azokat az eseteket, ahol az együttes elkalandozik a megszokott hangzásvilágtól, néhol kifejezetten messzire tévedve. A U2 ritkán szól olyan harapósan és izmosan, mint a rideg szekvenszerekkel átitatott Mofo szakadatlan lüktetése alatt, vagy olyan táncolhatóan szexin, mint a Do You Feel Loved közben. A kísérleti spektrum ellentétes pólusán pedig ott van a meglepően kendőzetlenül érzéki If You Wear That Velvet Dress vagy az albumot záró Wake Up Dead Man, a U2 egyik legkeserűbb, legsötétebb dala.

Persze bizonyos dalok érthető módon osztották meg a közönséget. A korszakot berobbantó Discothèque elég labilisan egyensúlyozik a giccs határán. A hiperaktív hangszerelés és a szórakoztatónak szánt, de kissé eltúlzott karikatúrába átcsapó videó is egy félresikerült energiaital túladagolás érzetét kelti. A Miami című dal is kétesélyes trükk: a piszkos trip-hop beat-ek, loop-ok és sample-ök igazi csemegének számítanak a kísérletezőbb hangulatú hallgatók számára, de próbára tehetik a klasszikus U2 rock hangzást elváró rajongókat. Jellemző módon az együttes számos Pop dalt áthangszerelt a későbbi évek során: az eredendően is kiváló Please vonós szekciót és gitár szólót kapott a kislemezen, az If God Will Send His Angels is áramvonalasítva lett az Angyalok Városa filmzenéjére. Az If You Wear That Velvet Dress nagyívű jazz zenekaros átalakításon esett át Jools Holland közreműködésével, a Discothèque és a Staring At The Sun pedig furcsán leszedált, élettelen formában kerültek fel a második best of válogatáslemezre.

A Pop könnyedén és megérdemelten lehetett volna a U2 90-es évekbeli csúcsteljesítménye, egy szinten kezelve az Achtung Baby-vel. Ehelyett a U2 legkevésbé sikeres albumaként, sőt elfeledett ballépéseként tartja számon a közönség egy része és főleg maga a zenekar is. Ebből látszik, mennyire apró árnyalatokon múlik az, hogy egy album működőképes lesz-e vagy sem. A Pop magabiztosan működik 2022-ben hallgatva, és működnie kellett volna 1997-ben is. A lemezen gyönyörűen körbeérnek az együttes merészebb ötletei, melyek az Achtung Baby idején törtek felszínre, és ezen a lemezen csúcsosodhattak volna ki. A mainstream rockot elektronikus alapokkal és pop csillogással ötvöző zenei irány abszolút a jövőbe mutatott, visszatekintve meglepő, milyen közömbösség és elutasítás fogadta a lemezt. Bár Bono és a többiek tagadják, ezek a dalok az együttes legjobbjai között foglalnak helyet, az album pedig a U2 munkásságának egyik legbátrabb fénypontja.

Demjén István Tamás
Forrás: langolo.hu

2022.03.04