A repülőgép Los Angelesből tart New York felé, a gépeltérítő pedig a földön lép akcióba: túszul ejti a kapitány családját. Ahhoz, hogy a pilóta hozzátartozói életben maradjanak, mindenkinek meg kell halnia a gépen. A családja csak akkor élheti túl, ha a pilóta követi az emberrabló utasításait: mérges gázt enged az utastérbe, és szántszándékkal hagyja lezuhanni a repülőt. A gépeltérítőnek van egy B terve is arra az esetre, ha a pilóta nem engedelmeskedik: a fedélzeten ül egy tettestársa, aki csak akkor fog akcióba lépni, ha szükségessé válik, azaz ha a kapitány megmakacsolja magát, és a családját fenyegető veszély ellenére nem hajlandó együttműködni. Égen és földön kezdetét veszi a versenyfutás az idővel. A kapitánynak egy nagyon régi kolléganője, az egyik légiutas-kísérő lesz a szövetségese, de szerepet kap egy, a fedélzeten utazó influenszer is, a földön pedig az utaskísérőn keresztül informált FBI-csapat lendül akcióba.

T.J. Newman a történetet egyes szám harmadik személyben meséli el; a cselekményvezetés lineáris, amelyet csak ritkán szakít meg néhány rövid, dőlt betűvel szedett visszaemlékezés. Ezek a flashbackek a karakterek múltjáról árulnak el többet, leginkább a jellemábrázolást hivatottak hangsúlyozni. A repülőgépen zajló események hitelesek, és ez nem véletlen: a szerző korábban légiutas-kísérőként dolgozott. Pontosan tudja, mi hogyan működik az utastérben és a pilótafülkében, mi a protokoll vészhelyzet esetén, milyen alternatív csatornákon lehet kommunikálni a kapitánnyal, milyen lehetőségei vannak a kiszolgáló személyzetnek, ha a tudomására jut, hogy a pilóta bajban van, és valószínűleg az utasok reakcióját is volt alkalma testközelből megfigyelni, ha az utat valamilyen rendkívüli esemény zavarta meg, még ha nem is gépeltérítés. Ezt a tapasztalatát jól kamatoztatja a regényben, és még egy eredeti ötlettel is megfejeli: az, ahogyan a pilóta végül kapcsolatba lép a földi irányítással, egyszerűen nagyszerű.

Newman sajnos klisét klisére halmoz, és ez nálam sokat rontott az összképen. Már a gépeltérítő motivációja is sablonszerű, a rá érkező válasz szintén. A földön zajló eseményeket mintha egy B-kategóriás akciófilmből másolta volna, és ez hatványozottan igaz, ha a szereplőket és a tetteiket veszem nagyító alá: a zöldfülű FBI-ügynök ellenszegül a felettesének, hogy a végén neki legyen igaza; a túsz képes eljátszani az együttérzőt, hogy hasson az emberrabló érzéseire; az akciócsoport mindig egy lépéssel lemaradva érkezik minden helyszínre. A könyv bővelkedik fordulatokban, de nálam egyik sem szólt igazán nagyot, a legtöbbet már előre láttam – még a repülőgép fedélzetén tartózkodó tettestárs kiléte sem volt túl sokáig rejtély a számomra, és biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ugyanakkor azt is látom, hogy ez a sztori ebben a formában miért lehet népszerű. Az olvasók egy rétege minden bizonnyal falja ezt a fajta történetet, a tengerentúliak pedig egyenesen imádják, ha nagy izgalmak közepette válik hőssé az amerikai átlagpolgár, és az általuk hirdetett értékrend diadalmaskodik.

A regényt nagy csinnadrattával reklámozták már a megjelenése előtt. Don Winslow az elsők között osztotta meg a Twitteren a könyvhöz készített, egyébként zseniális trailert, és azt mondta a regényről, hogy olyan, mint A cápa, csak tízezer méter magasban. A borítóra Lee Child és James Patterson méltatása került rá, az eredeti, amerikai kiadást pedig Shane Salerno vette a szárnyai alá, aki forgatókönyvíróként az Armageddon, a Vadállatok (a Winslow-féle Barbár állatok adaptációja) és a Shaft című filmeken dolgozott, és olyan hollywoodi nagyágyúkkal kollaborál, mint James Cameron, Oliver Stone, Steven Spielberg és Michael Mann. Ha ő lehetőséget látott a kéziratban, akkor az már jelent valamit – és valóban: a Zuhanás adaptációért kiált. A megfilmesítés jogát egyébként a Universal Pictures szerezte meg, a hírek szerint 1,5 millió amerikai dollárért, több mint tizennégy másik filmstúdióval és streamingszolgáltatóval versengve. Pedig a kézirat története döcögve indult: negyvenegy kiadó utasította vissza Newmant, míg aztán befutott a negyvenkettediknél.

A Zuhanás T.J. Newman első regénye. A nő korábban színészként próbált karriert építeni New Yorkban, de egyik kudarcot a másik követte. A keleti partról Los Angelesbe költözött, és tíz évig dolgozott légiutas-kísérőként, a regény nagy részét is munka közben írta, a levegőben, és mindenki előtt titokban tartotta. Az ötlet éppen egy Los Angeles-New York járaton született meg: az utasokat nézve döbbent rá, hogy száznál is több ember élete van a pilóta kezében, és hogy ez milyen kiszolgáltatottá teszi magát a pilótát. Egy interjúban elmondta, hogy tízévnyi repülés után van még a tarsolyában olyan sztori, amit meg tud osztani az olvasókkal, szóval valószínűleg még hallunk róla.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com