A különböző platformokat görgetők fejében hogyan áll össze a történelem? Ismerik-e egymást az egymás mellett élők? Legfőbb kérdés: mit olvasnak a megismerésre vágyók? A német kortárs irodalom egyik legkiválóbb alakja, Ingo Schulze műveiben is hasonló kérdéssorozatokba botlunk. Závada Pált idézve a szerző „csak olyan eseményeket dolgoz fel, amelyek őt magát is érintik”.

Schulze nem tud megválni a történelmi eseményektől, s így a legutóbb magyarra fordított Jóravaló gyilkosok című regénye (is) a fikció világát egyesíti a 20. századi valósággal. Csakhogy itt nem egyszerű, könnyen szétválasztható összevonásról van szó, az író megdolgoztatja olvasóját: három elbeszélésmód, egyugyanazon történet, s mégsem lehetünk biztosak semmiben.

A kötet három nagy egységből áll, s a bizonytalanság, amelyet az olvasó tapasztalhat, már az első részben eluralkodik. Az első oldalakon a mindentudó narrátorral szeretnénk barátságot kötni, viszont a drezdai születésű Norbert Paulini történetét különleges módon ismerjük meg: a híres antikvárius egy kézirat főhőse. A 38 fejezetből álló rész Paulini fejlődéstörténetét jegyzi le, a könyvek közé születő férfi kisgyermekkorától az olvasásnak él, s mint ilyen, elhatározta, hogy abból is akar megélni. Az ötvenes évektől egészen a kétezres évekig elnyúló cselekmény a főhős életét követi végig: mi okból kezdett el olvasni, mekkorára nőtte ki magát az egymásra rakott könyvekből alkotott tájforma és lett belőle egy egész antikvárium, miként lett felesége és gyereke – s mindez hogyan fordult a visszájára: miért vált el, és hogyan ment csődbe az üzlet. A német író, hogy még hitelesebbé tegye a kézirati formát, az első egység végét egy mondat közepén szakítja meg, s bár a második rész elbeszélője megegyezik a kézirat szerzőjével, a történet nem Paulini életével folytatódik, hanem itt ismerhetjük meg a Schultze névre hallgató író motivációját a Paulini-történettel kapcsolatosan. Egy szerelmi háromszög kibontakozása több perspektívát kínál az előző részben kifejtett német politikai akciók megismerésére: miképpen emelkedik fel nyugatnémet a keletnémettel szembe. Schultze vallomása az antikvárius élettörténetét is kiegészíti – de egyúttal össze is zavar, mennyire befolyásolhatja a kézirat valóságát a féltékenység.

Egy új aspektust képvisel az utolsó egységben megszólaló Theresa, az eddigi keletnémet szereplőket és az ott zajló eseményeket egy nyugatnémet gondolkodásmódú kiadói szerkesztő értelmezi. Az igazságra irányuló kérdések ebben a blokkban teljesednek ki leginkább, s itt hangzik el az egész regényre visszavezethető kulcsmondat: „Soha ne felejtsd el, ki dönt róla, melyik igazság kerül bele a könyvembe.”

Ugyan műfajilag nehéz lenne a regényt a detektívtörténetek közé sorolni, mégis, az elbeszélői megoldás akarva-akaratlanul rákényszeríti az olvasót, hogy visszalapozzon, az igazságra vadászva újraolvasson részeket, összeegyeztesse a kéziratot Schultze és Theresa történeteivel. Az olvasókból kiváltott ingerek arra is rákérdeznek, hogy a mű végén bekövetkező haláleset kettős gyilkosságnak mondható-e. A szerző egy magyarországi látogatása során elmesélte, hogy az olvasókhoz hasonlóan bizonytalanul látja az eseményeket, de semmiképp sem balesetnek tekinti az antikvárius és szerelme halálát. A detektívjelleg főként az utolsó részben erősödik fel, Theresa, mint a kívülálló nyugatnémet próbálja megfejteni a szerelmi háromszög végkifejletét.

A szerző a megszokottól eltérő perspektíváival többszörös figyelmet igényel, de nemcsak, hogy igényli, magánál is tartja, hiszen ha ráérzünk Schulze különleges elbeszélésmódjára, esélytelen, hogy pár óra alatt ne végezzük ki, vagy kezdjünk újra neki, azért, hogy magunknak is bebizonyítsunk néhány – az első olvasat kínálta – előfeltevést.

Ingo Schulze kegyetlenül, azonban értékítélet nélkül játszik: az irodalomra való többszíntű reflektálása, az írás-olvasás és történelem-igazság egybehangolt kapcsolatrendszereivel az európai értelmiség azon szintjére mutat rá, mely a visszautat is megvilágítja, de nem mint dekadens jelenség, hanem mint a fejlődés elsődleges kiindulópontja lesz meghatározó.

Ilyés Krisztinka
Forrás: olvasoterem.com