A Gülch Csaba emlékkiállítás atmoszférája arra inspirál, hogy innen indítsuk a beszélgetést. Mit talál ezen a kiállításon a látogató?

Valamikor 1993 tavaszán Csaba letett elém egy 21 versből álló ciklust, és azt mondta: Tessék Károly, ez az én verzióm a szerelemről. És most csináld meg a tiedet! Kikötötte, hogy ne illusztráció legyen, hanem a saját verzióm. Szerettem már akkor is ecsettel és náddal rajzolni, ezért rögtön elhatároztam, hogy diófapác lesz, mert annak nagyon finom árnyalatai vannak. Van egy olyan tulajdonsága, hogyha megszáradt, megnedvesített ecsettel még visszaoldható, így jönnek létre a nagyon finom árnyalatai. A verseket sokszor elolvastam, félretettem, csak azután vettem elő, hogy már négy kép elkészült. Próbáltam illeszkedési pontokat találni vers és rajz között. A címe Hullámok lett, ami visszatükrözi, milyen is a szerelem, egyszer repkedünk a boldogságtól, máskor gyötrődünk, egyszer fent, egyszer lent. Ez az én megfogalmazásomban szárnyak és a tövisek.

Ettől izgalmas a kiállítás: megállít, elgondolkodtatásra késztet mind a kép, mind a vers…

Igen, ahogy a régi nagyok (Reich Károly, Würtz Ádám stb.) mondták, nem az a jó illusztráció, amelyik képbe átfordítja a szöveget, hanem az, amelyik az érzelmi jelentését tudja közvetíteni. A hangulatot, az érzelemvilágot, költői jelentését kell visszaadni.

Csabával baráti kapcsolat fűzte össze önöket, volt más közös munkájuk is?

Még főiskolás éveink első hónapjában ismerkedtünk össze, én akkor készítettem az első rézkarcaimat. A műhelyben megjelent Csaba egy barátjával, jót beszélgettünk már akkor és később is, sokszor éjszakákon át, irodalomról, művészetről, onnantól kezdve tényleg nagyon szoros barátság volt köztünk. Később több kötetét is illusztráltam, könyveinek borítóját terveztem. Ennek a kiállításnak az anyaga is megjelent mappa formában a Hazánk Kiadónál (1996). Az A/3-as méretű lapokon A/4-es nyomatok, alatta a verssel. Ezek különálló lapocskák egy mappában, így aki akarja, akár be is kereteztetheti, kiteheti a falra.

Különös élmény, amikor a művészetek összecsengenek, mint itt az irodalom és a képzőművészet. Úgy gondolom, hogy nem áll Öntől messze az ilyenfajta törekvés. Volt már zenei irányban is kapcsolódása. Elischer Balázzsal közös produkciójukra gondolok, ami egy eléggé improvizatív feladat volt. Hogyan indulnak az ilyen közös munkák?

Tőlem nem áll távol sem a közös munka, sem az improvizáció, hiszen a tanításban is állandó kreatív helyzetben vagyok. Úgy értem, van egy gerinc, hogy az ember mit akar, de az szóról szóra sosem valósul meg, mindenféle kanyarokat vesz, ami engem igazából szórakoztat. A Balázzsal való közös munka gondolata egy kedves szomszéd ötlete volt. Nem tudtuk, hogy mi lesz belőle, de amikor ő megnézte a képeimet, azt mondta, hogy érdekes módon mindegyikről eszébe jut valamilyen orgonamű, tehát a kapcsolódást megtaláltuk. Először vetített képekkel illusztráltuk az orgonamuzsikát, de tavaly nyáron direktbe festettem a zenéjére, ami nagyon látványos és intenzív feladat volt. A felkészülésem annyiból állt, hogy otthon a darabot hallgatva tenyérnyi méretben golyóstollal lerajzoltam a kompozíció vázát, minden egyebet, a színeket ott, abban a pillanatban találtam ki, hagytam, hogy a zene közben szülessen meg. Sokszor egész más lett a végeredmény. Az orgonazenében megvan az az áhítat, amit én is keresek a festészetben. Egyébként az improvizálást már korábban kipróbáltam, két alkalommal az Anima Musicae Kamarazenekarral Budapesten, akik előtte homokanimátorral dolgoztak. Pasztellel rajzoltam, a kamera vette a kezemet, ami kivetítőn nagyban megjelent.

Tánc (variációk)

Kapcsolódás az irodalommal, zenével már megvolt. Van, ami kimaradt?

A táncművészettel még nem volt, de sosem lehet tudni.

A képeket nézve a szakralitás a legtöbb munkáján megjelenik valahogy. Előszeretettel választ ilyen témákat? Mi minden inspirálja alkotásra?

Nem erőltetem a szakralitást, ez a szál sokszor becsúszik. Például nagyon szeretem a természeti formákat, és ha igazán jól sikerül, az valahol mégis szakrálissá válik, mert az igazi művészetről azt gondolom, hogy amikor az anyag lélekkel telítődik, az megemeli az anyagot, a témát, és ha ez így van, akkor máris kap egy szakrális töltést. Szerencsére sok egyházi jellegű munkával is megkeresnek. A ravazdi templomban, Alsóőrön (Ausztria), Horvátkimlén, sőt Németországban is van munkám, Győrben a városi keresztút XII. stációját én készítettem.

Ide kívánkozik, amit egy interjújában vallott: „Minden alkotás teremtő mozzanat, amikor a művész az élettelen anyagba életet lehel. Ez kicsit modellezi a Teremtő munkáját, de emberi szinten csak a művészet sajátosságain keresztül élhető meg.” Mennyire kísérletező alkotó? Témákban vagy inkább technikákban kirándul szívesen?

Mindkettő jellemző. A tájfestészetben nagyon megihlet a tenger, a nagy dübörgő hullámok, a színei. Régóta foglalkoztat a magyar ősművészet, a táltosok, vagy az anyagnyomatok, a monotípia. Ez az érdeklődés még a németországi művésztelepről jött. Vannak német grafikus barátaim, akik tradicionálisan űzik a színes fametszés technikáját, ami egy nyomódúcról készül. Újabb, ami a pécsi egyetemen egy előadáson merült fel bennem, a pszichológia idézte elő, hogy az embert nem elsősorban anatómiai struktúraként, hanem az érzelmek, a gesztusok kifejeződésében kellene felépíteni, ábrázolni. Ez a kísérletezés kb. tíz éve tart, de csak most jöttem rá, hogy ennek már megvolt a gyökere abban, ahogy gondolkoztam, csak most ezek feloldódnak, nagyobb indulatokká szerveződnek.

Az életrajzából kitűnik, hogy egyből művészeti pályára készült. Ez ennyire egyértelmű volt?

Szinte programszerűen ment. Emlékszem, hogy az óvónők felfigyeltek, hogy én alul kiszélesedő törzzsel rajzolom a fákat. Az iskolában volt egy jó rajztanárom, aki a képességeimhez mérten tángált és inspirálgatott. A jó tanár impulzusokat ad, és nyitogatja az ablakokat a világra, ami a fogékony gyerekszellemnek mindjárt elindítja a fantáziáját. Énbennem már akkor volt egy erős elhatározás, hogy jó lenne érteni a művészethez. De, hogy nem volt erőltetett a dolog, bizonyítja, hogy először erdész akartam lenni. Aztán mégis a vízügyi szakközépiskolába kerültem, a Mayerba. Itt csak szakkör volt, de mégis itt lett az első mesterem Szunyogh Feri, akinek aztán később kollégája is lehettem a főiskolán sokáig. Először csak nézelődni mentem oda, de láttam, hogy milyen komoly munka folyik ott. Készítettem egy nagy papírmetszetet, és azzal mindjárt nyertem egy aranyérmet a Kisfaludy-napokon. Ott indult el a pálya, a sikerek. Jártam ide Alexovics Laci bácsihoz a győri Képzőművészeti Körbe, mert gondoltam, nem vagyok eléggé felkészült, hagyok magamnak egy kis időt a fejlődésre. Közben felvételiztem ide a tanítóképző főiskolára, ahol akkor már megindult a rajz szakkollégium. A mesterem, tanárom is itt folytatta a pályáját, és én meg mentem utána. Tudtam azt, hogy a többi részét könnyedén teljesítem, viszont bőven lesz időm rajzolni. Elhatároztam, hogyha az megvan, akkor majd elvégzem a tanárképzőben a kiegészítő szakot, és azután a képzőművészetit. Ezt én nagyon pontosan megvalósítottam, nyílegyenes volt az utam. Közben már tanítottam rajzot felsőben Pannonhalmán, akkor még rengeteg osztály volt. Aztán egyszer csak hívtak ide vissza a Tanítóképzőbe.

Hogyan látja Ön a rajzoktatás mostani helyzetét?

Kitűnő kollégák vannak, az alapfokú művészetoktatásban gyönyörű eredmények születnek. Minden évben benne vagyok a Cziráki Lajos rajzverseny zsűrijében, ott látom az egész megye felhozatalát. Sajnos egyre kevesebb a beadott munka. Vannak szédületesen jó műhelyek, de olyasmit is hallok, hogy más tantárgyak javára elhanyagolják a rajzórákat, főleg alsóban.

A Hullámok két darabja (Gülch Csaba emlékére)

Hogy a rajznak nagyobb teret kellene kapnia az oktatásban, ezt adatokkal is alátámasztja a Környezettudatos viselkedéskultúra – nemzeti identitás című dr. Kováts-Németh Mária egyetemi magántanárral közösen írt tudományos munkában, amelyet a közelmúltban a 20. Győri Könyvszalonon is bemutattak szerzőtársával. Milyen alapgondolatokat fogalmaznak meg itt?

A könyvnek az egyik fele szól a művészetpedagógiáról, amiben összegeztem mindazt, amit én eddig megtanultam a mesterségről. A művészet, vagy nevezzük spontán alkotásnak, intenzíven fejleszti a gyerekek gondolkodási képességeit, de terápiás tevékenység is, mert feszültségoldó hatású, és erre most épp nagy szükség lenne. A hallgatóknak gyakran mondom, hogy a mai iskoláknak van egy csodálatos kétélű fegyvere, amit arra se használ, hogy ceruzát faragjon vele, mert nem tudja, hogy van, meg hogy mire való. Én már kezdő tanár koromban Pannonhalmán kipróbálhattam ezt. A kicsi elsősökkel indítottam egy rajztagozatot. Az osztálytanító figyelt fel rá, hogy három hónap után az osztály „rajzos” fele előbb felfogta a feladatot, hamarabb megértette a problémát, és gyorsabban kitalálták a megoldást. Pedig nem csináltunk egyebet a heti nyolc rajzórán, mint mesét olvastam nekik, akár egy nagy családban, utána pedig festettünk. Persze beleloptam az aktuális tananyagot, úgy, hogy ők közben felhőtlenül kibontakozhattak. Ennek a tevékenységnek tehát ilyen intenzív hatása volt. Most már tudományosan is meg tudom magyarázni ennek az ideg-élettani hátterét, hiszen a pszichológusok ezt már régen leírták. Utánanéztem, hogy itt Győr-Moson-Sopron megyében mi a helyzet, a számok hogyan tükrözik mindezt. Kiválasztottam 24 iskolát a kicsi vidékitől a nagy városiig vegyesen, ebből 12-ben volt alapfokú művészetoktatás, 12-ben pedig nem. A kompetenciamérés eredményeit vettem alapul. Az derült ki, hogy ahol van alapfokú művészetoktatás, ott az eredmények matematikából közel 17%-kal, szövegértésből pedig majdnem 20%-kal jobbak.
Mi a magyarázat? Eleve a látásunk gondolkodás. Amikor egy képet összerak a gyerek a fejében, azután a papíron, akkor az agya ugyanazokat a műveleteket végzi, mintha matekozna (kiválogat, összehasonlít, sorba rendez, szabályt alkot), csak képalkotáskor sokkal intenzívebben, ráadásul játékosan. És akkor még nem is beszéltünk az önkifejezésről, a feszültségoldásról. Pillanatnyilag én nagyon drukkolok, hogy akiket én tanítok, akiknek mindezt továbbadom, azok lehetőséget kapjanak, hogy az iskola végre észrevegye, támaszkodhat a művészetre. Sokan azt gondolják, hogy valami fontosabbat csinálnak helyette, pedig a művészet nem valamiféle szórakozás, sokban segíthetne.

Rengetegen ismerik, tisztelik Önt, és így remélhető, hogy az elhintett mag jó talajba hullik. Hogyan lehetne összegezni azokat az értékeket, amelyek mentén a tanári munkát folytatja?

Ars poetica szerű összegzés az lehetne, amit mindig elmondok az elsős hallgatóinknak is, hogy olyan csodálatos, fantasztikus anyagot kapnak a kezükbe, mint a gyermeki lélek. Ebbe a szuperérzékeny anyagban minden mondatuk nyomot hagy. Ez hatalmas felelősség, ha felfognák a súlyát, talán senki nem merne bemenni tanítani. Ezt soha nem szabad elfelejteni. Ennek a legfinomabb nyelve a művészet. A személyiség legmélyebb rétegeit, ahová már semmilyen szó vagy mondat nem ér el, csakis nonverbálisan lehet megközelíteni. Ez a legfontosabb, amit közvetítek. Ha ezután levezetem a látást, hogy működik, kiderül, hogy a vizuális fantázia működése egyenlő a gondolkodással (érzékelés – észlelés – emlékezés – gondolkodás), mert mindennek megvan a vizuális megfelelője: látványból – retinakép – belső kép – emlékkép – képzet – azokkal dolgozik a fantáziánk. Ebből könnyű megérteni, hogy miért kellene másként csinálni az oktatást.

Jól összeegyeztethető a művészet és a tanítás? Vagy egyáltalán szétválasztható?

Meggyőződésem, hogy nem lehet szétválasztani. A tanítás is művészet, és a művészet is tanítás. Mindegyik hozzátesz a másikhoz valahogy, én azt is gondolom már, hogy a kettőt csak így együtt szabadna művelni. Ott szokott néha probléma lenni, amikor több időt szeretnénk fordítani az alkotásra.

Önnek van példaképe, akár a művészetben, akár a tanításban?

Művészetben Rembrandt és Mednyánszky László jut először eszembe, de persze sok más kedvencem is van. A tanításban is lettek kiváló példaképeim, a volt kollégáim, Barabás László mester, Szunyogh Ferenc. A budapesti képzőből tanárom, Bálványos Huba, aki Munkácsy-díjas grafikus volt, és a vizuális nevelésnek egészen kiváló és meghatározó személyisége, emberként is sokra tartottam. Ide sorolom Füst Milánt, aki nemcsak Kossuth-díjas író, költő, drámaíró volt, hanem esztéta is, amiből nagyon sokat tanultam. Híresek voltak az ELTE-n tartott előadásai, más egyetemekről is mentek az óráira a hallgatók, még az ablakpárkányon is ültek. Az előadásait leírta a Látomás és indulat a művészetben c. könyvében, ami azóta is a kezem ügyében van. Ámbár irodalomesztétika, ez szélesebben is értelmezhető, sok hivatkozása van a zenére, a képzőművészetre, és komoly kitekintése a pszichológiára, ugyanakkor lebilincselő a stílusa. Nahát, nekem így állt össze a nagy csapatom!

A Hullámok két darabja – „... visszatükrözi milyen is a szerelem, egyszer repkedünk a boldogságtól, máskor gyötrődünk, egyszer fent, egyszer lent, ez az én megfogalmazásomban szárnyak és a tövisek.”

Rengetegszer részt vesz külföldi művészeti programokban, számos nemzetközi kapcsolatot is ápol. Ezekből milyen tapasztalatokkal jön haza?

Több művésztelep munkájában is részt vettem, ezekből sokat épültem. Itt nemcsak technikákat lehet megtanulni, hanem másfajta gondolkodásmódokat is megismerni. Nagyon megtetszett például, ahogy Passau környékén az egyház viszonyul a kortárs művészethez. Szent Ferenc Naphimnusza köré egy egész programsorozatot építettek. A művésztelepen is ezt dolgoztuk fel, az anyagát aztán bemutatták Drezdában, Bresciában, Assisiben, minden helyen hatalmas ünneplés övezte. Frauenau Művészeti Szabadiskolájában többször tanítottam is.

Bár nagyon elfoglalt, azért jut idő hobbira? Úgy tudom, borászkodik is.

Szánok rá időt. Ebbe én úgy csöppentem bele, ahol építkeztünk Ravazdon, volt egy szép szőlő. Mindent az öregektől tanultam meg. Már az első tavaszon olyan élmény volt, amikor közrefogtak, hogy metsszünk, abban volt valami fennköltség, ahogy a szőlővesszőt elvágjuk, a tőke fölfrissül, és megindul benne az élet. Ez visszavitt engem a bibliai időkig egy pillanat alatt, megéreztem, hogy van benne valami ősi tudás. A szőlőművelés teljesen harmóniában van az alkotással, azzal, ahogy az anyagba lelket lehelünk. Ez ugyanaz, misztikus csoda, teremtés. Ez a kettő bennem tökéletes egységben és harmóniában van. Így tavasztól őszig szőlész vagyok, ősztől tavaszig pedig borász. Negyed hektár. Hobbihoz sok, üzlethez kevés, de van szép pince, egy kis Olaszrizling, Zweigelt, Zalagyöngye, Othello. Néha előfordulok a helyi borversenyeken is.

Min dolgozik mostanában?

Egy fogász barátomnak festem Szent Apollónia vértanút, az ő története nagyon izgalmas. Nyomatokkal is kísérletezek, nagy vaslemezről közvetlen vászonra készítem, és utána még továbbfejlesztem. De már nézem a szőlőt is, mert metszeni kell.

A képeket a művész engedélyével közöljük, továbbiak Borbély Károly honlapján érhetők el.

SzaSzi
Fotók: Vas Balázs

Fotógaléria: A művészet: áhítat, teremtés, kétélű fegyver…

Vas Balázs fotói

28 kép