Aztán ha elolvassuk az alcím-szerű ajánlót is, megragadja a figyelmet Maria Montessori neve, ami már sokaknak ismerősen csenghet. Akinek pedig még nem, ebből a regényből megismerheti kivételes életútját annak a nőnek, aki a világ első női orvosdoktora volt, nem mellesleg pedig az ő nevéhez fűződik az a módszer, amit a mai napig alkalmaznak a modern oktatásban.

Az életrajzi regény 1894-ben indul Rómában. A Montessoriak tehetős polgárcsalád. Bár Alessandro és Renilde nem nevezhető haladó szelleműnek, talán egyetlen lányuk kivételes fogékonysága miatt érzett elfogultság teszi, hogy engedélyezik és támogatják Maria továbbtanulását. Idézek néhány mozzanatot a bevezetésből, hogy megértsük az akkor uralkodó állapotokat: „Minden áldott nap újra és újra irigy diáktársakkal és tudatlan professzorokkal kell megküzdenem. Akik nem akarnak nőt látni megszentelt termeikben” – mondja Maria, aki „megszokta már, hogy nőként csak akkor léphet be az előadóterembe, amikor már minden férfi kollégája elfoglalta a helyét. […] Miközben széles Itáliában ő az egyik első olyan nő, aki sikerrel végzi az orvosi egyetemet, ráadásul a múlt hónapban még a tekintélyes, 1000 lírával járó Rolli-ösztöndíjat is elnyerte.” 

Az írónő szemléletesen mutatja be Maria Montessori nehéz útját, és kiemeli törhetetlen akaraterejét. A fiatal nő utolsó egyetemi évében több kórházban gyakorlati tevékenységet folytathat, ekkor találkozik a szegénynegyedek mérhetetlen nyomorával. Már ekkor felismeri, milyen helyrehozhatatlan károkat okoz az iskolázatlanság, a higiénia és a megfelelő orvosi kezelések hiánya. Záróvizsga dolgozatának megírása miatt a pszichiátriai klinikára is bejárása van, itt megdöbbenve tapasztalja, hogy a gyerek páciensek egy helyen és egyformán vannak kezelve a felnőtt betegekkel: elektrosokk és hidegvíz-terápia, lekötözés, bezárás. Pedig: „Az egészséges gyermekeknek a fejlődéshez játékszerekre van szükségük. A játék csiszolja az értelmüket. […] Nem logikus, hogy azoknak a gyerekeknek, akiknek nem olyan fejlett az értelmük, kétszer annyi kellene ezekből a segédeszközökből?” Maria okos érveléssel eléri, hogy ezeket a gyerekeket külön helyezzék a felnőtt gyengeelméjűektől, és teljesen más étrenddel és napirenddel, foglalkoztatással mondhatni csodákat művel. Eléri, hiszen minden, amit mond és tesz mind orvosilag, mind pszichológiailag megalapozott, és a legmodernebb kutatási eredményeket tükrözi, mégis nagyon nehéz nőként elismertetnie ezeket a gondolatokat. A regény nem egy feminista kiáltvány: Mariának nem is annyira a férfiak ellen kell küzdenie, mint azok ellen a begyepesedett társadalmi konvenciók ellen, amelyek gúzsba kötöttek férfit és nőt egyaránt.

A könyv alapszála akkor ér fordulóponthoz, amikor Maria megismerkedik dr. Giuseppe Montesanóval, a sármos fiatal orvossal, akibe beleszeret. Eleinte maga előtt is titkolja érzelmeit, de végül engedi magát szenvedélyes titkos szerelmi viszonyba bonyolódni a férfival. Nem egyszerű döntés ez a lány számára. Bár nagyon jól működik a munkakapcsolat is, Giuseppe nyitott az újdonságokra, és támogatja Mariát a szakmai életében, a férfi korának gyermeke: zavarja, hogy társa orvosként okosabb nála, nehezen viseli Maria belföldi és külföldi orvoskongresszusi sikereit. Ez nagyban mérgezi kapcsolatukat. A dilemma még súlyosbodik, amikor Maria teherbe esik. A kor társadalmi konvenciói szerint szó sem lehet egyedülálló anyaként felnevelt gyerekről, Maria céljaiból és alaptermészetéből kiindulva házasságról sem. A nő nagyon nehéz döntés előtt áll. Itt érdemes szót ejteni arról az írói szándékról, amelyet maga Laura Baldini fogalmaz meg: túl azon, hogy egy páratlan jelentőségű életművet szeretne bemutatni, mindenképpen fel akarja tárni azokat a társadalmi és személyes mozgatórugókat, amelyek egy nyitott, haladó gondolkodású, jókedélyű fiatal nőt bizonyos döntések meghozására kényszerítettek.

A befejezés a későbbi évek rövid összefoglalása: Maria az orvosi egyetem elvégzése után ismét beiratkozott a felsőoktatásba, pedagógiát és alkalmazott pszichológiát tanult. Felismerte, hogy a gyengeelméjű gyermekeknél alkalmazott fejlesztő módszerei működnek az egészséges gyermekeknél is. „A módszert magamról nevezem el – jelentette ki Maria. – És a világ gyermekei a tiszteletet, a szeretetet és a megbecsülést fogják ezzel a névvel összekötni. Olyan hellyé teszem az iskolát, ahol az öröm uralkodik.” Így hozott létre egy új pedagógiai irányzatot. Rövid idő alatt sikerült elérnie, hogy az utcán lézengő munkásgyerekek bekerüljenek az iskolarendszerbe, és módszerének segítségével megtanuljanak írni, olvasni, számolni. Sok dolog, amit ma már természetesnek tartunk: ingergazdag környezet, a gyerekekre méretezett bútorzat, a játék mint fejlesztő eszköz, a szabad mozgás lehetősége stb. mind az ő alapgondolata. Munkája során mindig abból indult ki, hogy minden gyerek tanulni akar.

Az utószóban a szerző a könyv megírásának nehézségeiről ír. Érdekes dolog, hogy egy ilyen páratlan tehetségű és nagyhatású nőnek a magánéletéről alig tudni valamit. „Mindenhol ugyanazokat az anekdotikus történeteket olvashatjuk. Az amszterdami Association Montessori Internationale archívuma mindmáig nem hozzáférhető a kutatók számára.” Maria Montessori nyolcvanegy éves korában halt meg; magánéletében is voltak törések, szakmai életében is kimutatható, hogy gondolkodása az évek múlásával merevebbé vált. Nagy súlyt helyezett arra, hogy elméleteit megóvja a további újításoktól, jól működő munkakapcsolatokat is felrúgott emiatt. Ez azért ellentmond az általa hirdetett tolerancia, tisztelet és szabadság elveinek. A regény épp ezeket az ellentmondásokat kívánja feloldani Maria fiatalkorának lehetséges értelmezésével, személyisége gyökereinek feltárásával.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com