Tanóráin diákok százainak figyelmét kötötte le lelkes előadói stílusával, megismertette velük a történelem és a földrajz szépségeit. 1962-ben végzett a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem-földrajz szakán. 1964-ben feleségül vette Jakab Annát, egy lányuk született, Anikó. 1970 és 1993 között tanított a győri Révai Miklós Gimnáziumban, ahol nemzedékek kaptak tőle életre szóló útravalót. Nemcsak oktatott és nevelt, hanem formálta diákjai gondolkodását is. Különleges módszereivel tartott óráival tanítványaiban örök emlékeket és számos pozitív élményt hagyott. Soha nem feledjük öblös, erőteljes hangját, a nyilakkal telerajzolt óravázlatait, egyedi dolgozatait: „Kis papír, kis ceruza, öt kis kérdés, öt szép válasz.”

„A Révaiban kezdte el szervezni diákjaival az első világháború hadszíntereire az Isonzó-túrákat, melyek során elfeledett haditemetők és katonasírok gondozásával ápolta a „Nagy Háború” emlékezetét. Az Isonzó-Doberdó menti harctereken kívül Galíciába és a nyugati frontra is szervezett utazásokat. A hadszínterekről több könyve is született, melyek alapművek azok számára, akik szeretnének magyar emlékeket meglátogatni az Isonzónál vagy Galíciában. Tagja volt a Szent Lázár Katonai és Kórházi Lovagrendnek” – emlékeztek vissza a Révai Facebook-oldalán.

1989 nyarán a győri Révai Miklós Gimnázium történelemtanáraként diákjaival kezdte meg az Isonzó menti Solkan (Szlovénia) katonatemetőjének morzsolódó sírkövein a már alig olvasható pléhtáblák kicserélését. Tanítványaival kopjafát állított, és a Doberdó tövében fekvő Nova Vas emlékművére (Szlovénia) „Sorsotok a miénk marad” felirattal elhelyezték az első magyar nyelvű táblát. Nevéhez fűződik az elesettek emlékének ápolása, a sírok gondozása, a doberdói harci események feltárása.

Sok ember figyelmét irányította rá az egykori háborús eseményekre, a szerencsések eljutottak vele Solkan, Fogliano, Redipuglia vagy más katonatemetőkbe, emlékhelyekre, akár tanítványként vagy kollégaként a guruló továbbképzéseken. Rengeteg kirándulást, túrát szervezett, melyeken elültette a résztvevőkben a történelem iránti érdeklődés magvait. Eközben ráébredt arra, milyen kevés segítség áll rendelkezésre, ha valaki ilyen útra vállalkozik. Így születtek meg az emlékek ismertetését szolgáló könyvei, melyek nagy hiányt pótoltak. Több évtizedes tanári és idegenforgalmi tapasztalataira építve alakította ki sajátos stílusát. Az általa írt, szerkesztett könyvei által megismerhettük az Isonzó és Doberdó magyar helyszíneit, melyek több évtizedes kutatómunkájának eredményeként váltak közkinccsé. Az Adriától a Kárpátokig útikönyvsorozat példul bemutatja, hol vannak az első világháború magyar emlékei, mint pl. A Kárpátok hágóin át Galíciába és A Doberdótól a Dolomitokig.

Habár az egykori első világháborús csaták helyszínei nem magyar földön vannak, mégis a mi katonáink vére és szenvedése kötődik hozzájuk. A távoli katonatemetőkben magyar halottakkal találkozunk, sok ezer hazai katona nyugszik idegen földben. A mai látogatók különös érzéssel közelednek ezekhez a régi emlékekhez. Egyik művének előszavában ezt így fogalmazta meg a szerző: „Megállva az emlékhelyeknél, síroknál érezzük át igazán, hogy mit jelentett katonáinknak, ha arra gondoltak, hogy ez a föld lesz a nyughelyük, amikor azt kérdezték: „hol fogok én nyugodni?” Így leszünk – sorsukkal azonosulva – lélekben gazdagabbak.” Ez a gondolat hatja át az Útikönyv az első világháború magyar emlékeit keresőknek című könyvsorozatot. Az I. világháború emlékezete c. kötete borítójára írta ezeket a sorokat: „Ez a könyv azért íródott, hogy a sírokon mécses gyúljon, az emlékművekre koszorú, a sírokra pedig virág kerüljön. Keressük fel ezeket a köveket, halljuk meg szavukat, és ébredjünk felelősségünkre!”

Bedécs Gyula ikonikus, közismert ember lett a 80-es évektől, aki sokak segítségével, aktív közreműködésével változtatni akart a lassan pusztuló külhoni magyar temetőink állapotán. Történelemtanárok, révais diákok keze nyomán újultak meg a katonasírok. A tanár úr és csapata feltérképezték a magyar vonatkozású leleteket, névtáblákat újítottak fel. Lelkiismeretes tevékenysége akkoriban újszerűnek számított, de kitartó munkájának számos kézzelfogható eredménye született. Évtizedeken át a guruló továbbképzéseken keresték fel rendszeresen az első világháború azon hadszíntereit, ahol a Monarchia katonái harcoltak, és elhelyezték az emlékezés koszorúit és virágait.

Az Isonzó Baráti Kör (melynek elnöke, később tiszteletbeli elnöke) kiadványai „Ami még megmaradt, és ami még ránk vár” mottó alatt jelentek meg. „Ami megmaradt, és beépült az emberek tudatába, az nagyon kevés, és ami még ránk vár, az hatalmas feladat. De ha nem kezdjük el, akkor az a kevés is semmivé lesz. Ha már a temetőkben nyugvóknak az életét követelte a háború, legalább az emléküket mentsük meg az utókor számára. Nemcsak tiszteletet parancsolnak, hanem az emlékek megőrzését követelik az emlékhelyek.” Kötelességünk megőrizni azoknak az emlékét, akik elestek a háború viharában. Nehéz azt az érzést leírni, amely összeszorítja az ember szívét, ha katonatemetőben jár. Szlovéniában és Olaszországban én is megfordultam a Tanár Úrral néhány helyen. „Ne koszorúkkal jöjjetek, hanem nyitott érzelemmel, hogy szívetekbe fogadjátok a sírok intelmeit. Legyetek erősek, összetartók, törekvéseitekben konokok, híján önzésnek, félelemnek” – ez olvasható az egyik katonatemetőben.

„Sorsotok a miénk marad” – fogalmazta meg küldetését. Kötelességének tartotta az emlékezést és az emlékeztetést. Megőrizni az első világháborúban elesettek emlékét, és nem csak a magyar katonákét. A Doberdó-fennsíkon találkozhatunk ezzel a felirattal: „Ezen a tetőn az olaszok és a magyarok vitéz harcok után a halálban barátkoztak össze.” Itt és az Isonzó folyónál zajlottak a legvéresebb harcok éveken át, ahol az első világháborúban elesett több mint ötszázezer magyar katona mintegy fele lelte halálát.

Szakmai tevékenysége nyomán több különleges útikönyve jelent meg, amelyek az első világháború helyszíneire vezetik el az érdeklődőket. A rendszerváltás után a Győr-Moson-Sopron Megyei Idegenforgalmi Igazgatóság vezetőjeként is dolgozott. Sok dunántúli város történetét és értékeit is feldolgozta műveiben. A Rejtőzködő értékek nyomában c. sorozata Magyarország, Erdély, Felvidék, Horvátország, Szlovénia és Kárpátalja legszebb tájaira kalauzolja el az olvasókat, mint például a Burgenland és Szlovénia száz csodája. Felfedezőtúráink során nemcsak az első világháborúban elesett magyar hősökre emlékeztünk, hanem templomokban gyönyörködtünk, barlangok mélyére kirándultunk. Szép fotókkal gazdagon illusztrált kötetei sok embert csábítottak utazásra.

2009 februárjában, 70. születésnapján a „Magyar Hadisírgondozásért Kitüntető Címet” kapott, melyet a magyar hadisírok, hadi emlékművek és kegyeleti helyek ápolásának és gondozásának elismerésére adományoznak. Munkája és küldetése elismeréseként 2012-ben méltán vette át a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést, az I. világháború emlékhelyeinek bemutatása, az elesettek és áldozatok megőrzése érdekében hatalmas szakmai elhivatottsággal végzett tevékenysége elismeréseként vehette át e magas elismerést.

Dr. Bedécs Gyula a Krajczáros Alapítvány munkatársa is volt, ők így búcsúztak tőle: „Elveszítettük a magyar hadisírgondozás úttörőjét, a Nagy Háború emlékezetét őrző munka nagy öregjét. Egy korszak zárult le halálával.”

Két tanítványa pedig így emlékezik rá: „A legcsodásabb osztályfőnök, tanár, szakkörvezető és kutató volt. Őszinte és lelkes múlttisztelete, kutatása mindig példa és ösztönző volt nekem. Ő indított el a néprajzkutatás útján, amiért mindig hálás leszek, azért a sok szeretetért és kutatásra buzdításért, amely ennyi évtizeden át kísért. Nagyon fog hiányozni.” (Balázs Lívia néprajzkutató) „Nem az a klasszikus tanár, hanem egy történész volt inkább, egy tudós. Ugyanakkor osztályfőnökként mindenről lehetett vele beszélgetni, mint egy jó baráttal.” (Varga Éva óvónő)

Nagyon büszke vagyok arra, hogy engem is tanított a Révai Gimnáziumban. Számos személyes emlékem van a Tanár Úrral kapcsolatban. Hatalmas lexikális tudással rendelkezett, és fantasztikusan adta elő a tananyaghoz kapcsolódó történeteket. Tanítványként, majd kollégaként többször kirándultunk. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ismerhettem, és vele járhattam meg Doberdó-Isonzót.

Dr. Bedécs Gyula megtette a maga feladatát. Az általa gyújtott fáklya soha nem aludhat ki, szellemiségét őrizni kötelességünk. Emlékét megtartjuk, tisztelettel gondolunk rá. Köszönünk mindent kedves TANÁR ÚR! Nagyon fog hiányozni! Nyugodjon békében!

Sulyok Attiláné
Fotó: Pozsgai Krisztina

Forrás: savariauniversitypress.wordpress.com, facebook.com/revaigyor, krudylib.hu, libri.hu