Ezért is csillant fel a szemem, amikor megjelent Alexander Starritt sokat sejtető című kötete, a Mi, németek. A memoárirodalom különösen sokat köszönhet a különböző korok háborús veteránjainak. A hadviselt, frontot megjárt és túlélő katonák visszaemlékezései a történet- és hadtudományt művelők mellett a szűkebb-tágabb családi körnek is szóltak, egyfajta mementóként és tanúságtételként. A fikciós kötet is ebbe a műfajba sorolható. Egy terjedelmes levélről van szó, amelyet Meissner, az egykori Wehrmacht katona írt a Skóciában élő unokájának, aki hosszú ideje győzködi a németországi idősotthonban élő nagyapját, hogy meséljen háborús élményeiről. A keleti hadszíntéren szolgáló nagyapa négy évet töltött a földi pokolban, amelyet a hadifogság évei váltottak fel, ahol megismerte jövendőbeli feleségét.

A történetmesélést megszakítja az unoka, Callum narrációja, aki visszarántja a jelenbe az olvasót a néhol horrorba hajló naturalisztikus múltidézésből. Olvasótól függ, hogy ez a keretes szerkezet mennyiben zökkenti ki a ritmusból; jómagam érdeklődéssel követtem ezeket a reflexiókat, különösen, hogy számos aktuális vonatkozása is van. A kötetnek több erőssége is van. Kezdve a rendkívül érzékletes, plasztikus és részletes történetmeséléssel, a mesteri karakterábrázoláson át a háború és a felelősség morálfilozófiai megközelítéséig. A Meissner által felvetett kérdések, gondolatkísérletek és a rájuk adott válaszok napok után is foglalkoztattak. Valamennyi német felelős-e a náci Németország által elkövetett szörnyűségekért? Az, aki a Harmadik Birodalomért harcol, automatikusan gonosszá válik? Minden német katona erkölcstelen volt-e, akit besoroztak a Wehrmachtba?

Tanítani való, ahogy a szerző egy féltucat közkatona kálváriáján keresztül közérthetően keresztmetszetét adja a német hadsereg katasztrófájának, kiűzetésének, önsorsrontásának, amelynek megágyazott a német néplélek sajátossága is. A könyv számomra leginkább tanulságos része az a filozófiai okfejtés, amely a németség mibenlétét, a bűnhöz és bűnhődéshez való személyes viszonyulást, a szégyenérzetet, a személyes felelősséget, a kollektív bűnösséget, valamint az emberi természetet járja körül. A nyugtalanító és távolról sem lezárt gondolatmenetet az olvasó is folytathatja, különösen, ha korunk Németországának politikai, gazdasági és katonai szerepvállalását helyezi elmélkedése középpontjába. A mély gondolati kitérők mellett az akció és a humor sem hiányzik, a karakterek közötti párbeszédek nagyszerűen visszaadták annak a kilátástalan, abszurd és teljesen értelmét vesztett nagyszabású katonai műveletnek a groteszkségét, amelyet a Barbarossa fedőnévvel illettek, és amelynek köszönhetően hét német katonából hat nem tért haza.

A hátborzongató részek az erre érzékenyek számára kellemetlen perceket szerezhetnek, de még a hasonló leírásokhoz szokott olvasónak is egy pillanatra levegőt kell vennie a folytatáshoz. Szívesen olvastam volna többet Meissnernek a háború utáni világban való helykereséséről és alkalmazkodásáról, különösen annak fényében, hogy egyik helyen arról ír: a németek számára már elfogadható, hogy a szenvedésről beszéljenek. Az emberek pedig hallani akarnak róla, mert úgy vélik, hogy a szenvedés és az igazság között összefüggés van. A Mi, németek egy lebilincselő, sokszor kellemetlen, az olvasó elevenébe hasító, elgondolkodtató olvasmány egy olyan korszak történéseiről, amelynek morális következményeit még hosszú ideig cipelni fogja az emberiség.

Sólyom István
Forrás: olvasoterem.com