Ugyanannyira felkavaró élmény az olvasónak, mint a regénybeli szomszédoknak: egyszer csak egy meztelen, tizenkét év körüli kislányra bukkannak, miközben egy férfi (Conrad, az apa) skizofréniás rohammal küzd. Amint a kislányt a szociális ellátórendszer próbálja szóra bírni és elhelyezni, az apát pedig elmegyógyintézetbe szállítják, úgy közeledünk a realitás talaja felé.

A kislány valódi kiléte és múltja rejtély marad az olvasó számára. Tulajdonképpen azért vallja magát Annának, mert egy szociális gondozótól azt hallja, hogy egy Annának néz ki. Akár Anna, akár modernkori Athéné, szükségessé válik az elhelyezése, ellátása és integrálása: először egy szűk családba, majd a társadalomba is. Már a legelején érezzük, hogy ő egy abszolút szerethető karakter. A páncélja nélkül védtelen és sebezhető, és akár szülők vagyunk, akár nem, a gondoskodó ösztönünk felszínre tör, minden porcikánkkal szurkolunk neki, hogy jól alakuljon további élete.

A kislányt végül egy mélyen vallásos nevelőcsaládnál helyezik el, élete alakulása ettől a pillanattól követhető nyomon. Sven és Birgitta lesznek a szülei, gyermekeik, Ulf és Urban teljes értékű testvéreivé válnak. Annak ellenére, hogy a család befogadja és igazán szereti, marad Annában egy űr. Az apja iránt érzett szeretete és vágyódása rányomja a bélyegét a gondolataira, az érzelmeire. Megpróbál kapcsolatot teremteni az apjával, mintha érezné, hogy saját integritása is ettől a viszonytól függ.

A második rész merőben különbözik az elsőtől. Az első részben él az olvasóban a remény, hogy minden jóra fordulhat, Anna szerető családhoz került, és törekszik beilleszkedni, barátkozni; a második rész ténylegesen illúzióromboló. Az olvasó nem kap időbeli viszonyítási alapot, nem tudja, mennyi idő telt el, és miért került Anna is intézetbe. Egyszerűen csak ott van, és nagyon szeretne meghalni. Az olvasó fájdalmasan pontos képet kap a depresszióban szenvedő ember érzelmi hullámairól. „Felvettem a szokásos ruháimat és megfésülködtem. Lófarokba kötöttem a hajam, és arra gondoltam, talán úgy festek, mint mindig, mégsem stimmel semmi. Önmagamnak voltam öltözve, de én magam valahol teljesen máshol voltam.” Világossá válik az is, hogy Anna csak akkor jön helyre, ha újra egyesülhet az apjával.

A szöveg egyes szám első személyben íródott, így végig Anna szemszögéből látjuk az eseményeket. Ennek nagy jelentősége van, a szerző ezáltal megteremti az olvasónak azt a lehetőséget, hogy valósággal Anna részévé váljon, Anna fejében legyen (és ez mindennek, csak éppen kellemes helynek nem mondható), Anna érzelmeit a sajátjának mondhassa. Az eredmény döbbenetes: elmosódnak a határok az olvasó és főszereplő közt, a görög mitológia újraíródik, és a történet olyan, mintha ötvözték volna Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényét Sylvia Plath Az üvegbúrájával.

Ha röviden kellene elmondani, miről szól a könyv, azt mondhatnánk, hogy Pallasz Athéné születése újramesélve, ugyanakkor szomorú betekintés a mentális zavarral küzdők gondolataiba. Ha egyszavas jellemzést kellene adni, akkor nehezen tudnék választani: mély, furcsa, nehéz, rémisztő, álomszerű, eredeti. 197 oldalba besűrített fájdalom, szorongás, depresszió és téboly, szívszaggatóan és olvasásra méltóan megírva. Végig jelen van a gondolat, hogy a szerző, aki ennyire mélyrehatóan tud írni a skizofréniáról, a depresszióról, annak személyes tapasztalata is lehet. És mivel foglalkozása szerint nemcsak író, de költő is, kellő tehetséggel és líraisággal ábrázolja a mentális zavarokat: „Hallottam a szavakat kipréselődni a szeméből, színekként láttam őket.” A szöveg az elejétől a végéig költeményszerű, szimbolisztikában nagyon gazdag, a befejezés is rejtélyes, ambivalens, és többféle értelmezésre hagy teret.

A könyv terjedelme megtévesztő lehet, gyanútlanul azt gondolhatja a rutinos olvasó, hogy egy délutáni könnyed olvasmány. Tankönyvi példa lehetne a mennyiség-minőség szemléltetésére: mondanivalója mély, fájdalmas és tartalmas. Olyannyira, hogy jogosan érezheti az olvasó, hogy inkább beossza, apránként adagolja az oldalakat, amelyek emésztési időt követelnek. Jelen recenzió írójának a könyv befejezése után is szüksége volt közel egy hétre, amíg feldolgozta az olvasottakat, és egy új regénynek nekifoghatott.

A címnek nincs közvetlen köze a tartalomhoz, hanem utalás a 2005-ben történt légi katasztrófára, a Helios Airways 522. járatára. A repülőgép neve Olympia volt, Lárnakából indult a görög főváros felé, mikor lezuhant, és mind a 121 utas életét vesztette.

Az egyértelmű, hogy felnőtt közönségnek szánt szöveg. Nehéz, komoly és emberpróbáló olvasmány. Ez nem a nyelvezet, hanem a gondolatok, az érzelmek érdeme. Linda Boström Knausgård nagyszerű költő, és tud bánni a szavakkal. A görög mitológia ismerete kiegészíti és kerekké teszi az egészet, de nem kizáró jellegű. Érdemes ráhangolódni, és megtalálni a megfelelő pillanatot az olvasásra. Határozottan nem egy strandra vagy olyan időszakra való olvasmány, amikor csicseregnek a madarak és nevetgélnek a gyerekek. Inkább egy hideg időszakhoz illik, mikor könnyebb befelé fordulnunk, és ráérősen elgondolkodhatunk az olvasottakon.

A Helios-katasztrófa Linda Boström Knausgård első regénye. Második regényként az Isten hozott Amerikában című könyve jelent meg. A magyar fordítások fordított sorrendben jelentek meg, először az Isten hozott Amerikábant olvashatták az olvasók (Jaffa Kiadó, 2020). Bár a két kötet teljesen különálló, és olvasható tetszés szerinti sorrendben, a hasonlóságok szembetűnőek: mindkét kötet szereplője egy (szinte) néma kislány és egy mentális zavarral küzdő, elidegenedett apa. Olvasóként reméljük, hogy sikerült elmondania, amit el akart mondani, ugyanakkor kíváncsian várjuk, mit tartogat még számunkra.

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com