Emellé jöttek még a vélemények, hogy a szuperül sikerült első pár dal után jóval butább irányba fordult az énekesnő, szóval, ha nem is tudatosan futtatták be a nép egyszerű gyermekeként, csak kihasznált minden zeneértő embert. Ez egyrészt leginkább azon gyerekek sírására emlékeztet, akik meglátják a korábban szentnek gondolt szüleiket dugni, másrészt pedig ez is csak annak a bizonyítéka, mennyire csodásan át lehet verni a világon mindenhez értő hipsztereket is, csak el kell velük hitetni, hogy valamit ők fedeztek fel és ők formáltak róla véleményt.

A valóság az, hogy a Lana Del Rey körüli felhajtás már az elejétől fogva sokkal nagyobb volt, mint amekkora indokolt lett volna ezzel a zenével. Nem azért, mert rossz, hanem mert az átlagosnál valamivel jobb érzelmes női előadóról van szó, pár remek és sok közepes dallal, Norah Jonesnál jobban, Tori Amosnál rosszabbul prezentálva.

Persze lehet mondani, hogy Lana Del Rey soksznűbb, de őszintén szólva a Born To Die lemezt hallva egyértelmű, hogy a lassú drámázások sokkal jobban állnak neki, mint akár a középtempó. A 49 perces albummal egyébként semmi baj nincs, jól szól, vannak rajta jó ötletek, biztos kiválóan lehet rá relaxálni, főzni vagy kötögetni. Az egésszel kapcsolatban az a legnagyobb kérdés, hogy ebben ki látta meg a világmegváltó énekesnőt? Mert legyen bármilyen jó a Born to Die (a dal), tűnjön bármilyen könnyfacsarónak a Radio, értő emberben fel sem merülhet, hogy Lana Del Rey valami nagy dolog, nem hogy Lady Gagához, de akár Lily Allenhez képest is.

Egyébként minden megvan benne, ami miatt felkerülhet azon réteg lejátszójára, aki nem tartja főbenjáró bűnnek a Coldplay-t. Végig kellemes hangulat, gyorsan megjegyezhető refrének, és persze folyamatos kiszámíthatóság. Persze van, aki nem erre vágyott, de az okolja a gonosz kiadókat, amiért már megint átverték.

A kritika 2012-ben íródott.

FÁ
Forrás: langolo.hu