A Föld felszínének túlnyomó részét tengerek és óceánok borítják, aki itt tölti le az életét, az tulajdonképpen többet lát(ott) a világból, mint bárki más. Kikötőről kikötőre járva, idegen tájakat és embereket megismerve szívta magába az élményeket, a kultúrát, a messzi vidék illatát. A nagy dolgok, a nagy döntések azonban a szárazföld belsejében történnek, a világban végbemenő változások leginkább itt követhetők nyomon. A tengeri élet egyszerre izgalmas és unalmas, egy olyan világ, amit utasként sem tapasztal meg igazán az ember. A múlt század elején a világkereskedelemből alaposan kivette a részét a vízi szállítás, és a hajósok részére nem álltak rendelkezésre a mai modern kütyük, a tapasztalataik, megérzéseik alapján jutottak el egyik kikötőből a másikba. A számtalan hihetetlen történet okán a tengerészeket a mai napig egyfajta titokzatosság lengi körül, a rakományt célba juttató, a természet erejével dacoló hajóskapitányokat, akik vasszigorral tartják fenn a rendet a legénység soraiban, pedig már-már emberfeletti képességekkel ruháztuk, ruházzuk fel. A mi hajóskapitányunk ez utóbbival nem igazán tud mit kezdeni.

Störr Jakab (Gijs Naber) magas, széles vállú, mások által jóképűnek mondott fickó, aki, ha kell, tud nagyon határozott is lenni, de mind a tengeren, mind pedig a szárazföldön szeretik az emberek jámbor természete miatt. Egy kedvenc hajószakácsa azt javasolja neki, házasodjon meg, mert azzal a legtöbb problémája megoldódik. Kapitányunk így is tesz, legjobb barátjának, a szélhámos és rajta élősködő Kodornak (Sergio Rubini) megfogadja, hogy az első útjába akadó nőnek megkéri a kezét. Nem tudom, ki lepődik meg jobban, de a fiatal, pimasz és gyönyörű francia nő, Lizzy (Léa Seydoux) igent mond, és onnantól fogva ők egy pár. Jakab hónapokat tölt a vízen, hogy mikor hazaér, csinos felesége az otthonosan berendezett, tágas és kényelmes párizsi, majd hamburgi lakásukban várja. Kimozdulnak, társaságba járnak, és igazából ezek lehetnének Jakab nagy pillanatai a szárazföldön, hiszen ki ne lenne kíváncsi a tengeri történetekre (melyeket aztán úgy színezhetne, ahogy csak akar, de még ehhez is túl becsületes), ám ő mégsem él ezzel a lehetőséggel. Gondolatai máshol járnak, nem tudja nem észrevenni, hogy neje mennyire népszerű, mennyire kivirul, mennyire él, amikor emberek között van, na meg mennyire bejön a gazdag nagybátyja pénzét költő, írói álmokat dédelgető Dedinnek (Louis Garrel). A féltékenység, a gyanú megszállottja lesz, ami gyökeres változást hoz a kapcsolatukba és a személyiségébe.

A probléma talán abból fakad, hogy a házasság természetét és lényegét illetően mások az elképzeléseik. Mivel a házasság eleve egy hirtelen ötlettől vezérelve köttetett, ahogy Lizzy is mondta, elmaradt az udvarlás. A házasságok nagy része hosszú időn keresztül nem a szerelemről szólt, hanem sokkal inkább az érdekekről, és hányszor látunk, hallottunk olyat, hogy valakiket csak úgy összeadtak, sokszor az akaratuk ellenére és/vagy anélkül, hogy ismerték volna egymást, később mégis megjött a szerelem, a gyermekáldás, a boldogság. Lizzy azonban abban az átmeneti korban él, amikor a nők már önállóságra törekszenek (és elvárják, hogy udvaroljanak nekik), de még mindig erősen a férjüktől, pontosabban annak pénztárcájától függenek. Nem ismerjük meg a hátterét, nem esik szó sem a gyerekkorról, sem a szülőkről, akiket akár láthatnánk is, hiszen egy fiatal nőről van szó. Nem tudjuk, mit csinál a szabadidejében, nem tudjuk, mivel tölti az idejét, amikor férje távol van. A jelek inkább arra utalnak, hogy bár szeret kimozdulni, szeret társaságba járni, hűséges feleségként éli az életét, de azért rendszeres időközönként felbukkan Dedin, hogy Jakab még véletlenül se érezze nyeregben magát.

A cselekmény alapjául egy régen megírt, sok év alatt megszült regény szolgált, amit Enyedi Ildikó még fiatalon olvasott, és azonnal beleszeretett. Meg is írta a forgatókönyvet, ami sokáig pihent, hogy aztán idősebb fejjel, több évtizedes filmkészítői tapasztalattal, kiforrott stílussal és hírnévvel felvértezve vigye vászonra. A feladata nem egyszerű: megidézni a kedvenc korszakot, de nem megragadni benne, örök dolgokról mesélve, de közben mindvégig szem előtt tartva, hogy a férfi-nő kapcsolatot belső és külső tényezők (az adott kor közgondolkodása) formálják. A felek személyisége (félelmek, vágyak, álmok, frusztrációk), neveltetése, de a társadalmi elvárások, az azoknak való megfelelni akarás is. Jakab talán nem véletlenül választotta a tengert, az az ő igazi otthona, a szárazföldön bizonytalanul jár-kel, és lenézi Dedint, szánalmasnak tartja azt a fajta életet, amit él valódi munka nélkül, más pénzén, ugyanakkor tudja, hogy veszélyt jelent rá, mert a „fűzfapoéta” mindig itt van a feleségének, sosem tűnik el hónapokra.

A feleségem történetében gyönyörűen megkomponált képek vannak fülbemászó zenei aláfestéssel, Rév és Enyedi stílusjegyeinek ötvözetével: korrajzzal, férfi-nő kapcsolattal, benne a szimmetriával, a fény és árnyék játékával, rengeteg tükröződő felülettel (víz, tükör, ablaküveg stb.), a szereplők másik helységből történő fényképezésével, az intim jelenetek finom, érzéki ábrázolásával. Ha valamit konkrétan meg kell neveznem abból, amit nagyon nem szerettem, az a szinkron. Valahogy nem sikerült, a máskor egyébként jól teljesítő színészek mintha csak felolvasnák a szövegüket mindenféle érzelmi reakció nélkül. Közel 3 órán keresztül hallgatni őket, miközben a vásznon láthatóan történik valami, aminek az átadásához jól jönne a hanglejtés is.

Nem igazán tudom, miért történik mindez velük, velem, mert Enyedi nem jut, és mintha nem is akarna eljutni A-ból B-be. Zavarba ejtő, mert bár túlságosan hosszú, mégis szép, és meg merem kockáztatni, fontos film, amelyhez idő, kedv és igen, elhatározás kell, de összességében inkább bánnám, ha nem láttam volna. A feleségem története valójában a férjem története, Léa Seydoux nagyon jól játssza el, hogy csak úgy ott van, mint ahogy Gijs Naber is azt, hogy bárcsak máshol lenne.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu