Erwin Rommel megérkezik Afrikába

Ezen a napon történt: 1941. február 12. – Horváth Gábor írása

erwin-rommel-adolf-hitler

A történelem – főleg a modern történelem – nagyrészt a számok, statisztikák, gazdasági mutatók függvénye, azonban az egyén sem lebecsülendő tényező. Jól mutatja ezt, hogy időnként egy-egy zseni felbukkanása is megváltoztathat dolgokat. Még ha ez esetben csak átmenetileg is.

Olaszország 1940-re nagy kiterjedésű gyarmatbirodalmat épített ki Afrikában. 1911-ben foglalta el a Földközi-tenger túlsó partján fekvő Líbiát Törökországtól, míg korábban, az 1880-as években Kelet-Afrikában megszerezte Eritreát és Szomáliát, majd 1936-ban háborúval elfoglalta Etiópiát, amelytől 40 évvel korábban még csúfos vereséget szenvedett Aduánál. Benito Mussolini nagy álma volt, hogy e kettő, egymástól elszigetelt, olasz kézen lévő területet összeköti a britek birtokolta Egyiptom és Szudán elfoglalásával.

Olaszország második világháborúba való 1940 júniusi belépése azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy a szorult helyzetben lévő britekkel szemben végre megvalósulhat ez a cél. Ám az olaszok nem igazán voltak felkészülve egy modern háborúra, hiába rendelkeztek nagy létszámú hadsereggel a gyarmatokon. Míg az olasz haditengerészet időnként kitett magáért, a szárazföldi csapatok szereplése a legnagyobb jóindulattal is kiábrándító volt a világháború során. Franciaország elleni offenzívájuk alig néhány kilométerrel a határ után akadt el 1940 júniusában, hogy aztán ne is jussanak ki az Alpok körzetéből a francia kapitulációig. Az 1940 őszén Görögország elfoglalására az olaszok által megszállt Albániából induló akció pedig szintén kínos kudarc lett, novemberre már Albániába törtek a görögök, és csak 1941 tavaszán, német segítséggel sikerült legyűrni a helléneket.

Afrikában eleinte jobban alakultak a dolgok. 1940 augusztusában a szinte védtelen Brit Szomália olasz kézre került, és kezdetben az Egyiptom ellen szeptember 13-án megkezdett offenzíva is jól haladt. A támadást vezető Graziani tábornok azonban nem volt optimista, és csak Mussolini komoly nyomására vágott bele, mondván, még nincsenek felkészülve kellően a harcra. A britek eleinte visszavonultak, és úgy tűnt, az olasz hadsereg elérheti Alexandriát. Ám a támadási sáv Afrika északi partján keskeny volt, és az óriási túlerőt (230 ezer olasz vonult fel 36 ezer brit ellen) a brit gépesített csapatok ki tudták manőverezni. Az olasz haderő támadása eleve nem volt gyors, majd pár nap után teljesen leállt, és Graziani megerődített táborokat épített ki Egyiptom elfoglalt részén. Három hónapos állóháború után, 1940. december 9-én aztán megkezdődött a „Compass”, vagyis Iránytű fedőnevű brit ellentámadás. Számszerűleg az olaszok minden tekintetben fölényben voltak, de ez nem látszott meg a hadművelet során. A britek képesek voltak összehangoltan alkalmazni a harckocsikat, a tüzérséget, a haditengerészetet és a légierőt, míg az olaszok teljesen összeomlottak a gyorsan manőverező brit erők csapásai alatt, amelyre képtelenek voltak reagálni. Graziani maga is csődöt mondott.

Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter naplójába a következőket jegyezte fel 1940. december 11-én: „A dolgok nagyon rosszul mennek Líbiában. Négy hadosztály megsemmisültnek tekinthető, és Graziani, aki az ellenség harci szelleméről és döntéseiről számol be, semmit nem mond arról, mit tesz az ellenség csapásának elhárítása érdekében. Mussolini egyre nyugodtabb és nyugodtabb lesz. Azt állítja, hogy a sok fájdalmas nap, amelyet átélünk, elkerülhetetlenül bekövetkezik, mivel a szerencse forgandó minden háborúban. Továbbra is reméli, hogy Graziani meg tudja állítani az angol előretörést. Úgy gondolja, hogyha képes megállítani a régi határnál őket, akkor a helyzet nem túl súlyos, ellenben ha az angolok elérnék Tobrukot, akkor a szituáció tragikussá válik.

A helyzet aztán gyorsan tényleg tragikussá vált. Az olasz csapatok komolyabb ellenállás nélkül adták meg magukat tízezrével a nyugat felé előretörő briteknek, akik január közepén elérték Tobrukot – ami már Líbiában volt, és később is fontos események helyszíne lett –, majd végigsöpörtek az olasz gyarmat keleti felén, és február elején elfoglalták a fontos olasz kikötőt, Bengázit Kireneikában, addigra több mint 130 ezer hadifoglyot ejtve. A helyzet már egyértelműen azzal fenyegetett, hogy az egész gyarmat és annak fővárosa, Tripoli is brit kézre kerül, ha nem történik valami. Azonban történt.

Walter Von Brauchitsch, a német szárazföldi haderő vezérkari főnöke 1941. február 6-ára magához rendelt egy a franciaországi hadjárat során igencsak sikeresen működő tábornokot, bizonyos Erwin Rommelt. Brauchitsch közölte Rommellel, hogy Hitler úgy döntött, két német hadosztályt (a 15. páncélos- és 5. könnyűhadosztályt) küld a Duce megsegítésére Líbiába, s az így kialakított Német Afrika-hadtest (DAK) az ő parancsnoksága alá kerül. Rommel még aznap izgatottan írt feleségének, Luciának: „Legkedvesebb Lu! 12:45-kor szálltam le Staakenben. Először a vezérkari főnökhöz [mentem], aki kinevezett engem az új feladatomra, majd a Führerhez. A dolgok gyorsan alakulnak… Úgyhogy a „szabadságunkat” ismét rövidre szabták. Ne légy szomorú, így kellett lennie! Az új megbízásom nagyon nagy és fontos…

iranytu-hadmuvelet-1940-41

Az „Iránytű” hadművelet 1940-41-ben

A németek a segítségért (a művelet a Sonnenblume, azaz Napraforgó nevet kapta) cserébe azt követelték az olaszoktól, hogy már Buerta városánál védjék Tripolit, s ne csak közvetlenül a főváros védelmére koncentráljanak. Rommel 11-én jelentkezett Guzzoni tábornoknál, az olasz legfelsőbb katonai parancsnokság vezetőjénél Rómában, ahol megbeszélték a Szirte-öbölnél való védekezés terveit. Innen még aznap Szicíliába repült, ahol az olaszokat támogató német X. légi hadtest parancsnokával találkozott. A német repülőgépeknek Rommel fontos szerepet szánt abban, hogy lelassítsák a Szirte-öböl felé előretörő brit csapatokat, amíg ő elég erőt gyűjt egy ellencsapáshoz. Másnap, február 12-én a Luftwaffe gépei már bombázták is a brit utánpótlási vonalakat, de maga Rommel sem tétlenkedett. Délelőtt 10 órakor elindult repülőn Tripoliba, és Afrika földjére lépett. Itt a helyi olasz erőknél azonnal tájékozódott a helyzetről, amely továbbra is siralmasnak volt mondható. Rommel feladata tulajdonképpen a még olasz kézen lévő térség biztosítása lett volna, de ő azonnal offenzív módon kezdett el gondolkodni. Még aznap terepszemlére ment felderítőgépen. Az észak-afrikai hadszínteret speciális körülményei tették félelmetessé. A nappali forróság, az éjszakai hideg, a vízhiány, a sivatagi terep és a bármikor bekövetkező ghibli, azaz homokvihar gyorsan leamortizálták az erős szervezetet is, s maga Rommel később sokszor betegeskedett.

Egy darabig még nem számíthatott komolyabb mennyiségű német alakulatra, de megtette, amit lehetett, s úgy döntött, még előrébb viszi kelet felé a védelmi vonalat, egészen El Agheiláig. Szerencséje is volt, mert a britek Winston Churchill – nem túl bölcs – ötletétől vezérelve márciusban elszállították a legjobb erőiket a líbiai hadszíntérről Görögország megsegítésére. Áprilisban pedig már Rommel volt a kezdeményező fél, aki ekkor építette fel azt a legendát magáról, amely máig élő, és amely az egyik legismertebb német hadvezérré teszi.

Rommel agilis, ötletes hadvezér volt, akinek személyes varázsa az utolsó katonáig hatott, bár kockázatvállaló szemlélete időnként felesleges veszteségekhez vezetett. Ugyanakkor nem kérdés, sikereinek ez volt az egyik alapja, ahogy azt az 1941 áprilisi támadása is bebizonyította. A létszámban, hadianyagban és felszerelésben való különbségeket azonban végül ő sem tudta kompenzálni, amely az el-alameini vereséghez és a tengelyhatalmak Afrikából való kiűzéséhez vezetett 1943-ban.

A címlapképen Hitler 1941-ben kitünteti Erwin Rommelt.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: The Ciano Diaries 1939-1943. Ed.: Hugh Gibson. [s. l.], 2001; Liddel Hart, B. H.: The Rommel papers. London, 1953; Rommel, Erwin: Háború gyűlölet nélkül. Budapest: Co-Nexus, 1992

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2022.02.12