Olvasva rövid életrajzát a honlapján, rögtön az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy vajon mi jelentette azt a kezdőpontot, amely elindította az írás útján? Mi volt az a fizikai vagy szellemi origó, amely miatt tollat, papírt és fantáziát ragadott?

Nehéz egyetlen pontot meghatározni. Már kiskamasz koromban szívesen írtam történeteket, a szőnyegen hasalva. Kamaszként versekkel próbálkoztam, meg is jelent néhányuk az Ifjúsági Magazinban. Annyira szégyelltem ezt a tényt, hogy mindenki elől titkoltam, még a szüleim sem tudtak róla. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy az írást komolyan lehet venni, egészen fiatal felnőtt koromig úgy tűnt, csak a kiváltságosok írhatnak, választhatják ezt szakmájukként. Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg én is foglalkozhatok ezzel, pedig habzsoltam a könyveket, mindent elolvastam, amihez hozzáfértem. Fogalmam sem volt, hogyan lesz valakiből író. Aztán beköltöztünk egy társasházba, ahol találkoztam Horváth Mónika illusztrátorral. Ő is egy elvont, távoli világ szereplője volt a szememben, akinek megadatott az a kegy az életében, hogy olyasmivel foglalkozik, amit szívből szeret. Én addigra már dolgoztam rendőrségi gépíróként, iskolatitkárként, és másodállásként kiadóknak gépeltem, korrektúráztam, később szerkesztettem kéziratokat. Mónika éppen a gyerekkönyves Aranyvackor pályázatra készült egy grafikájával, és a hosszú sétáink egyikén felvetettem, hogy esetleg írnék hozzá egy szöveget. A pályamű elnyerte a Naphegy Kiadó különdíját. A díjátadón megkérdezte tőlem Szigethy Kata, a kiadó vezetője, hogy van-e kedvem még történeteket írni. A szöveget kibővítettem egy hosszabb történetté, ez lett a Pötyi és Pepita nyomoz-sorozat első darabja. Hát így kezdődött.

Könyveit a gyerekeknek, az ifjúsági korosztálynak írja. Miért? Felmerült önben bármikor a késztetés, hogy felnőtteknek szóló – akár fiktív, akár valós – történet kerüljön ki a kezei közül?

Ezen a pályán indultam el, így sokáig kézenfekvő volt, hogy gyerekkönyveket írjak. Elevenen éltek bennem a gyerekkori olvasmányaim, a Doktor Dolittle, az Emil és a detektívek, Gerald Durrell könyvei, az a sok csodás történet, amelyekben én is éltem gyerekként, és szerettem volna én is ilyen történeteket adni a gyerekeknek – amin lehet izgulni, szórakoztató, de ad valamilyen plusz dimenziót ahhoz, ahogy az életet szemléljük. Határtalanul élvezem a gyerekkönyvek írását, nyilván azért, mert egy részem megmaradt gyereknek. De azért egy ideje felnőtteknek szóló témák is keringenek a fejemben. Nagy vágyam, hogy nőknek írjak szórakoztató, vicces, kicsit groteszk történeteket, amik a mai valóságunkról szólnak. Remélem, egyszer sikerül megvalósítani ezt a nagy álmomat. Addig is az írói Facebook-oldalamon élem ki magam úgynevezett Facebook-novellákban. 

2013 és 2017 között a Pötyi és Pepita nyomoz-, valamint a Dodó-sorozattal debütált a gyerekkönyvek polcain. Ezekben a történetekben a nyomozói attitűd domborodik ki fő katalizátorként. Mennyire könnyű a rejtélyekkel, azok megoldásával, a talányok kiderítésével megfogni a kicsiket? Van-e különbség a gyerekeknek és felnőtteknek szóló krimi zsáner dramaturgiájában, a cselekmény alakításában?

A nyomozós könyveimet a rendőrségen töltött éveim inspirálták. A gyerekek, ha megtudják, hogy a rendőrségen dolgoztam, elkerekedett szemmel faggatnak: találkoztam-e bűnözőkkel, és milyen ügyekben nyomoztak ott? A nyomozás szerintem mindig érdekes egy gyerekkönyvben. A Dodó nyomozó-sorozatom főhőse egy csetlő-botló, jószándékú rendőr, akit az éles eszű bűnözők könnyedén átvernek. De végül persze mindig ők járnak pórul, köszönhetően a furfangos gyerekszereplőknek. Szerintem egy jó gyerekkönyvben ugyanaz működik, mint egy jó, felnőtteknek szóló könyvben. Legyen fordulatos, érdekes, izgalmas, ne untassa az olvasót, ne legyen öncélú, legyenek benne érdekes csavarok, ne legyen kiszámítható. Talán annyi a különbség, hogy a gyerekkrimibe jóval több humor fér és jóval kevesebb vér. Halál pedig egyáltalán nem.

2018-ban indította útjára a híres, sikeres, úttörő nőkről szóló sorozatát, amely a kisebb gyerekeknek szól. Hugonnai Vilma és Balázs Júlia után 2020-ban Szabó Magdáról írt A ​lány, aki szavakkal varázsolt címen, amelyért tavaly elnyerte a könyvtárosok Fitz József-díját. Honnan jött az ötlet, hogy ilyen jellegű könyvekkel szélesítse a repertoárját? Mennyire fogékonyak a gyerekek az ilyen élettörténetekre? Vannak további „kiszemeltjei” is a témában?

A sorozat újraindításakor már a Naphegy Kiadónál dolgoztam. Megjelent korábban egy könyv Erdős Pál matematikus életéről, egy külföldi szerzőtől. Kézenfekvő volt a gondolat, hogy építsünk fel egy sorozatot neves magyar személyiségekről szóló könyvekkel. Tudtam, hogy mindenképpen nőkről szeretnék írni, mert úgy éreztem, sokat tudunk a neves férfiakról, de a nőkről már sokkal kevesebbet. Olyan személyiségeket kerestem, akik a maguk területén elsők vagy kimagaslóak voltak, ezért esett a választásom Hugonnai Vilmára, az első magyar orvosnőre, Balázs Júliára, az első magyar női csillagászra és Szabó Magda íróra. A sorozatba Mészöly Ágnes is írt Bartók Béláról, Boldizsár Ildikó pedig Kós Károlyról és Kőrösi Csoma Sándorról. Nemcsak a történetek különlegesek, hanem az illusztrációk is. Maros Krisztina, Bölecz Lilla, Takács Viki, Bertóthy Ágnes lenyűgöző grafikai világot teremtettek. És tavasszal érkezik az Elek Ilonáról, az első magyar női olimpiai bajnokról szóló rész, Szendrey Gabriella csodálatos rajzaival Elek Ilonához személyes kapcsolódásom is van, mert néhány évig én is vívtam. Nagyon szeretem ezeket a könyveket írni, mert a leszármazottakkal is beszélgethetek, ami hatalmas élmény számomra.

A milliomos szamárban és a Lajhár, ​a sztárban nagyon komoly és aktuális szociotársadalmi, társadalompszichológiai témákat dolgoz fel. Mennyire látják meg ezekben a történetekben a gyerekek azt a lényeget, amely miatt mi, szülők rendkívüli módon aggódunk értük és féltjük őket?

Nem muszáj, hogy a gyerekek meglássák a lényeget. Elég, ha jól szórakoznak egy történeten, izgulnak a főhősökkel, és átélik, hogy mással is történhet hasonló, mint velük. A tudatos megélés később következik, a könyvek társat jelenthetnek a mindennapi valóságukban. Ez volt a szándékom. A mi generációnknak sokszor félelmetesnek tűnhet az online világ, amiben ők már az életük nagy részét élik, de azért ez ennél összetettebb. Rengeteg lehetőség nyílik meg számukra az internet által. Ott élik a szociális életüket, onnan szereznek információt, ott játszanak. Persze vannak veszélyek is, de nagyon jó célokra is használható ez a világ, a Lajhár, a sztárban például így gyűjtenek adományokat a nemzeti park megvédésére. Most már ez mindannyiunk valósága, ezért szerintem fontos, hogy a mai történetek is reflektáljanak erre.

Nemcsak ír, hanem fordít is (ugyancsak gyerekeknek), valamint más szerzők könyveit szerkeszti. Mindig kíváncsi voltam arra, hogy mekkora a veszély egy idegen nyelven írt, magyarra átültetett könyv esetében, hogy a fordító, mivel maga is író, a nyelvi transzláción túl a saját stílusára formálja, szélsőséges esetben akár újra is írja az adott történetet? Egyáltalán mennyiben és miben más munka jellegében a fordítás az írásnál?

Számomra a fordítás sokkal alázatosabb munka, mint az írás. Szerintem nem feladatom, hogy belevigyem saját magamat, sokkal inkább az, hogy megpróbáljam kitapogatni a szerző stílusát, és azt visszaadni. Hozzám legközelebb az ún. middle grade, a kiskamasz korosztálynak szóló regények állnak, nyilván mert én is ilyeneket írok a legszívesebben. Hatalmas öröm volt Sylvia Bishop: Az éjszakai vonat titka című regényét fordítani, és nagy büszkeség, hogy jelölték az Év Gyerekkönyve díjra fordítói kategóriában. Ugyanakkor könnyebb is fordítani, mint írni, mert nem nekem kell kitalálni a történetet, csak ügyelni rá, hogy a lehető legpontosabban visszaadjam azt.

Mi az a legfőbb kulcs a gyerekeknek szóló írásban, hogy pontosan ott és pontosan akkor „találjuk el” őket, ahol és amikor a legjobban tud hatni rájuk, a legjobban tudja megragadni az érdeklődésüket az adott történet? Van-e kimondottan mesterségbeli/tehetségbeli „titok” a gyerekkönyvek írásában?

Őszintén szólva nem tudom, hogyan kell a legjobban hatni a gyerekekre. Csak magamból tudok meríteni, a saját világomból, a történeteimből, abból, ahogy a világot látom. Ha ez érdekes a gyerekek számára, annak nagyon örülök. Ha meg nem, hát így jártam, akkor mással kell próbálkoznom. Persze vannak technikák arra, hogyan lesz egy történet csavaros, fordulatos, ezeket sokszor tanítják is. De szerintem ha az ember élvezi, amit ír, akkor jó eséllyel az olvasói is élvezni fogják.

Nemcsak a mai világ változik észveszejtő tempóban, hanem a mai gyerekek is. Amiért tegnap még „megvesztek” a történet, nyelvezet, stílus tekintetében, lehet, holnap már teljességgel hidegen hagyja őket. Mennyire könnyen vagy nehezen tud naprakész lenni ebben a tekintetben egy gyerekszerző?

Ebben segít, hogy van két fiam, akik most tizenegy és tizenhárom évesek, és van egy unokahúgom, aki nemsokára hatéves lesz. Nagyon szeretek velük együtt lenni, játszani, beszélgetni, és közben rálátok arra, ami őket érdekli, foglalkoztatja. Emellett szeretem a TikTok-videókat nézni, nagyon szórakoztatóak. Minden érdekel, ami történik. Talán, ameddig kíváncsi vagyok a világra, addig naprakész tudok lenni. Legalábbis remélem.

Szilvási Krisztián