Ennek oka elsősorban a témaválasztásban, másrészt a kiváló megvalósításban rejlik. Nagyon is aktuális kérdéseket feszegetnek a művek: az életünket lassan teljesen meghatározó, „csak a látszat számít” valóság következményeit kapcsolatainkban, az okostelefonok uralmát nyilvános, magán, sőt titkos életünk felett, valamint a középkorú korosztály individuális válságát. Mindez a manapság divatos dramedy (dráma és komédia egyszerre) műfajában. Kamaradrámáról (egy helyszín, kevés szereplő, kevés cselekmény) van szó, ami csak akkor működik, ha tökéletes a dramaturgia és kivételesen jók a színészek.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

A Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti) egyrészt nagyon egyszerű, másrészt roppant ötletgazdag, mely a szerző-forgatókönyvíró-rendező Paolo Genovese (1966) tehetségét dicséri, bár voltak segítőtársai Filippo Bologna (1978), Paolo Costella (1964), Paola Mammini (1963) és Rolando Ravello (1969) személyében – már ami az írást illeti.

Egy baráti társaság szokásos közös vacsoráját láthatjuk, amely egy érdekes játékba-kísérletbe torkollik: az asztalra teszik mobiltelefonjaikat, és bárkié is jelez, együtt hallgatják meg a kihangosított hívásokat, együtt olvassák el a bejövő SMS-eket, és együtt néznek meg minden beérkező képes vagy szöveges tartalmat. Mivel barátokról, szerelmekről van szó, azt hiszik, hogy ismerik egymást, de ezzel – mint azt előre sejteni lehet – kinyitották Pandora szelencéjét...

Genovese kiváló dramaturgiával bontakoztatja ki az ötletet: először jönnek a kisebb titkok és hazugságok, melyek nem érintik a többieket, viszont árnyalják a karakterek jellemét, és feszültséget indukálnak, aztán egyre súlyosabb igazságokra derül fény. A feszültség növekszik, konfliktusokhoz vezet, melyeket nem tudnak feldolgozni, mert az újabb és újabb hívások, üzenetek és képek elterelik róluk a figyelmet. A kiszámíthatatlan, meglepő végkifejlet oldja fel végül a pattanásig feszült helyzetet, mely nem válaszol ugyan a film által felvetett kérdésekre (Mennyire ismerjük szeretteinket? Mi a jobb, a tudatlanság áldása vagy az igazság kegyetlensége? Mennyire kell őszintének lennünk? stb.), de legalább elgondolkodtat.

A vígjátékokra szakosodott rendező ezúttal a drámaiságra helyezi a hangsúlyt, bár a jól elhelyezett poénok ülnek. Mégis a bravúros színészi alakítások (Alba Rohrwacher, Valerio Mastandrea, Kasia Smutniak, Giuseppe Battiston, Anna Foglietta, Marco Giallini, Edoardo Leo, Benedetta Porcaroli) és a frappáns párbeszédek biztosítják, hogy a néző figyelme egy pillanatra se lankadjon, hiszen Genovese egyetlen ziccert sem hagy ki, mindent kihoz ebből az eleinte kicsit naivnak tűnő, de a végére már-már szadistává váló „társasjátékból”.

A film alapötletéből adódóan nagyon is alkalmas a különböző nemzetek kultúrájára való adaptálásra, így nem csoda, hogy egymás után készültek belőle a remake-ek: görög (2016), spanyol (2017), török (2018), indiai (2018), francia (2018), koreai (2018), mexikói (2018), kínai (2018), orosz (2019), örmény (2019), lengyel (2019), német (2019), vietnámi (2020), cseh (2021) és szlovák (2021) – és vannak még folyamatban lévők. Minket persze a magyar változat érdekel.

Két évvel az eredeti után mutatták be Goda Krisztina (1970) BÚÉK c. moziját, melynek sikerült meglepnie: annak ellenére, hogy ismertem a sztorit, egy percig sem unatkoztam rajta, és nem éreztem utánérzésnek. Az ugyan nem volt világos, hogy a szereplők felállását miért változtatta meg a rendező (a Teljesen idegenekben 3 házaspár és egy szingli, a BÚÉK-ban 2 házaspár és 3 szingli), de a sajátosan magyar párbeszédek, a „magyarosított” karakterek, a több humor és az eltérő befejezés gondoskodott róla, hogy jól szórakozzam. A mondanivaló, a kérdésfelvetés ugyanaz volt, de a válasz más: egy kicsit optimistább. Ami többletet adott, az a magyar nők társadalmi helyzetének hangsúlyozása volt.

A színészek (Szávai Viktória, Mészáros Béla, Bata Éva, Hevér Gábor, Lengyel Tamás, Törőcsik Franciska és Elek Ferenc) játéka és a történetvezetés kitűnő, a komikus elemek erősek. Lényeges, hogy a BÚÉK – éppúgy, mint a Teljesen idegenek – tökéletesen ragadja meg az okostelefonok ellentmondásosságát: az eszköz egyrészt segíti a kapcsolatok kialakulását és ápolását, másrészt olyan mértékű függőséget képes okozni, hogy a személyes találkozásokat is meg tudja mérgezni. Arról nem is beszélve, hogy titkaink, melyek régen hozzáférhetetlenül rejtőztek agytekervényeink között, ma – ha nem vigyázunk – hozzáférhetővé válnak, és tönkretehetik életünket.

Mivel a Perfetti sconosciuti egy helyszínen, kevés szereplővel és cselekménnyel játszódó kamaradráma, adja magát a színpadi adaptáció lehetősége. Kifejezetten csábítónak tűnhet színházi rendezőknek, de azért a megvalósítás nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A lakásbelső ugyan ideális helyszín, ám a vacsorázó társaság egyáltalán nem az, hiszen az ücsörgő emberek megölhetik a dinamikát, zavarhatják vagy takarhatják egymást, és azt sem könnyű megoldani, hogy ne fordítsanak hátat a közönségnek. Csak nagyon pontosan kiszámított mozgásokkal működhet. Másrészt itt nincsenek mellékszereplők (a házigazda házaspár lányát kivéve), minden színésznek azonos színvonalon, egymást kiegészítve kell teljesítenie. És az sem baj, ha – a remake-hez hasonlóan – saját világunkra, kultúránkra van igazítva a darab.

Többen is megpróbáltak megfelelni ezeknek a kihívásoknak. Az első színpadi változat Buenos Airesben született meg, de Magyarországon is több helyen színre vitték: 2019 februárjában mutatták be a Komáromi Jókai Színház és a székesfehérvári Vörösmarty Színház koprodukciójában, Hargitai Iván (1967) rendezésében (dramaturg Perczel Enikő), novemberben a Játékszínben Czukor Balázs (1979) interpretációjában (dramaturg Lőkös Ildikó), és 2021 szeptemberében a tatabányai Jászai Mari Színházban Szikszai Rémusz rendező-dramaturg koncepciójában. Mindegyik Sediánszky Nóra (1970) fordítását vette alapul. Jelen írásban a tatabányai produkcióról lesz szó.

Harmadszor is megnézni valamit már-már rögeszmésnek tűnhet, de úgy gondoltam, hogy a színház mégsem ugyanaz – és igazam volt. Még több volt a humor benne, mint a remake-ben, megvoltak a magyar sajátosságok, valamint az apró eltérések az eredeti filmtől, de alapjában véve szorosan követte azt. Egyetlen felvonás, az összes szereplő (Danis Lídia, Kardos Róbert, Bakonyi Csilla, Király Attila, Szakács Hajnalka, Crespo Rodrigo, Dévai Balázs, Forgács Fanni / Berényi Nóra Blanka) folyamatosan a színpadon, és megvolt a kooperatív, hihetetlenül pontos összjáték – a siker kulcsa. A vacsoraasztal körbeülésének problémáját zseniálisan oldották meg: a forgó bútordarab, a kis méretű székek és a jól megkomponált helyváltoztatások gondoskodtak arról, hogy minden karakter mindig jól látható legyen, sőt az asztalforgatás és a különböző megvilágítási módszerek segítségével még fókuszálták is a közönség tekintetét. Az egyetlen problémám az előadással a két betétdallal volt: nem igazán értettem, mi célt szolgáltak. Egyes kritikusok a záró dalt a feszültség feloldásának értelmezték – ha így is volt, nálam nem érte el a hatást. Az én olvasatomban a darab pontosan úgy zárult, mint a filmben: mindenki szépen hazament, és folytatta az életét, mintha mi sem történt volna. A néző pedig elgondolkodhat, hogy ő vajon mennyi mindent titkol el, hallgat el szerettei elől, mennyiben mutatja magát másnak, jobbnak a valóságnál, és mennyit hazudik. Mert mindenki hazudik...

tmoni