„Minden, ami közvetlenül a helyszínen keletkezik, sajátos erővel, intenzitással és elevenséggel bír, a műteremben nem reprodukálható” – vallotta. Mi másról árulkodhatna ez, mint az élet legmélyebb szeretetéről. Műveit nézni „A szem örömünnepe” – ahogy Karin Sagner-Düchting művészettörténész fogalmazta. Mitől válik azzá? Talán, mert alkotásai embernélküliségükben is mozgalmasak, izgalmasak: pillanatképek festékkel.

A kezdeteket Monet annak a két évnek tulajdonította, amit Algírban töltött, miután 1861-ben behívták katonának: „A benyomások, amiket ott lent a fényről és a színről szereztem, csak később öltöttek formát, de majdani fáradozásaim csírája itt gyökerezik.” És persze kellettek a művésztársak, barátok is, mint Auguste Renoir vagy Alfred Sisley. Edouard Manet is hatott rájuk, mégpedig jóval azelőtt, mielőtt személyesen megismerhették volna egymást. Az 1860-as években felerősödött az a törekvésük, hogy a hétköznapi embereket természetes környezetükben és a lehető legspontánabb helyzetben ábrázolják. Monet 1866-os Reggeli a szabadban című képén a realista ábrázolás mellett már feltűntek a művész sajátos stílusjegyei, amit a fényjelenségek érzékeltetése eredményez. A fények azonban állandóan változnak, ami gyors, határozott munkát követel a festőktől. 1871-ben Monet és Pissarro felfigyeltek Manet gyors ecsetkezelésére, foltfestéses technikájára, világos és gazdag színkompozícióira, és merész kísérletezésbe kezdtek. Monet 1872-78 közt Argenteiul-ben élt, gyakran dolgozott együtt a festőtársakkal a Szajna partján. Művészete, melyet az 1874-ben rendezett első közös párizsi kiállításuk után impresszionizmusnak neveztek, ekkor teljesedett ki. Igaz, ezt a szót egy kritikus, Louis Leroy gúnyos szándékkal írta le – Monet 1872-ben festett az Impresszió, a felkelő Nap című remekműve nyomán –, befejezetlen vázlathoz hasonlítva az alkotásokat, ők mégis büszkén vállalták a jelzőt.

A Nő napernyővel 1876-ban a második impresszionista kiállításon keltett feltűnést természetességével, spontaneitásával. A portrékészítés hagyományaival ellentétben a képen látható Madame Monet és kisfia a szabadban került megörökítésre, valószínűleg több órás intenzív munkamenet során, és inkább tűnik egy alkalmi séta elkapott pillanatának, mint jól beállított jelenetnek. Hol van már a műtermi festésmód?! Sőt, mintha az optikai benyomások megragadása közben az emberi alakok alárendeltté válnának. A napfényes színek ezernyi variációjában és vibrációjában a nő és a kisfiú a legtünékenyebb és legillékonyabb elemmé válik, de még az érzékelhető határán. Pillanatkép a festményen! Önkéntelenül, újra és újra felmerül a kérdés, hogy volt képes erre a művész? És vajon mennyi ideig kellett számára modellt állniuk? Bizonyára az élénk színű, apró, helyenként erőteljes ecsetvonásokkal, amelyekkel azt is eléri, hogy még a nyári szellő erejét is szinte érzékeljük Camille (első felesége) libbenő ruháján, vagy a kezéből szinte kiröppenő napernyő feszességén. A nő mögül érkező szikrázó napfény kifehéríti napernyőjének tetejét, a ruha hátsó fodrait és a kompozíciónak mélységet adó, hátrébb álló, hatéves forma kisfiú kalapját. A kép alján, a jelenet előtereként a mezei virágok sokszínű kavalkádja látható, de Monet még itt is kapható a fény-árnyék játék megragadására. Ezzel szemben a szereplők arcvonásai elnagyoltak, ami nem zavaró, de éppen ezért nem szokás portrénak nevezni, sokkal inkább zsánerképről van szó. Ugyanazt a látványt többször is igyekszik megfesteni, a napernyős hölgynek is vannak „hasonmásai”. Bár családtagjai többször feltűnnek a képeken, emberek egyre ritkábban jelennek meg későbbi festményein, annál inkább válik főszereplővé a természet. Sorozatokat készít a Szajna-partról, a katedrálisokról (leghíresebb a Roueni 1890-92-ből), de a szénaboglyákról is, vagy a híressé vált Giverny kert burjánzó növényzetéről, a tükröződő vízen úszó tavirózsákról, a tó felett átívelő japán hídról. Ez utóbbi összesen 18 képen szerepelt (12 készült el teljesen).

Talán nem is gondolnánk, hogy a könnyed hangulatú képek mögött milyen komoly teljesítmény áll. „Monet virtuóz technikáját sok éves megfeszített, nagyon is tudatos munka előzte meg, a természeti látvány alapos megfigyelése és gondos elemzése, illetve egy merőben új festői eljárás kidolgozása. Fehérrel alapozott vászonra dolgozott, amely a fényt jobban visszaveri; a pasztózus festékréteget többnyire nem borította újabb rétegekkel, lakkokkal pedig soha; az egész felületet egyenletesen fejlesztette, miközben a színeket folytonosan viszonyította egymáshoz, úgy kezelve, mint a zenekar hangszereit. Hol friss, élénk, tiszta színeket alkalmazott a vásznon, apró foltocskákban, amelyek bizonyos távolságról a recehártyán keveredve adják meg a kívánt hatást (optikai keverés), hol a palettán elegyítette, ami a színek erejét kissé megtöri. A szabad ég alatti hideg fényhatások elérésére időnként fehéret kevert a színekhez, ami ugyan csak lefokozza erejüket. Innen van az, hogy kékes-lilás fényben derengő képeinek színhatása légiesen áttetsző, de nem oly csillogó, mint hajdan a velencei mestereké, s nem oly döbbenetes erejű, mint egyes posztimpresszionistáké” – írja munkamódszeréről Borghida István művészettörténész.

Claude Monet művészete a fiatal avantgárdokra is nagy hatást gyakorolt, amikor Vaszilij Kandinszkij 1895-ben Moszkvában meglátta egy képét, és lenyűgözte tárgynélkülisége, a paletta, a színek ereje, mert ez valóban a „szem örömünnepe”.

A 100x81 cm méretű Nő napernyővel ma Washingtonban, a National Gallery of Art kiállítótermében varázsolja el a fények szerelmeseit.

SzaSzi

Források: cultura.hu, corvinusonline.blog.hu, ligetmuhely.com, epa.hu, Sagner-Düchting, Karin: Claude Monet 1840-1926 – A szem örömünnepe, Köln (Taschen Verlag), Bp. (Vince K.), 2004.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.