A regény főszereplője Charles Jenkins, a CIA egykori tartótisztje, aki a nyolcvanas években teljesített aktív szolgálatot Mexikóvárosban, de pár év után kilépett a Cégtől. Biztonsági tanácsadó céget alapított, a Washington állambeli Camano-szigeten él, úton a második gyereke – és éppen akkor bukkan fel az egykori rezidentúravezetője, amikor vállalkozása a csőd szélére sodródik. Hajdanvolt felettese ajánlatot tesz: egy fedőtörténettel utazzon Moszkvába, és keresse meg azt az FSZB-ügynököt, akiről azt feltételezik, hogy sorban végez a „Hét nővér” néven ismert amerikai kémsejt tagjaival. Oroszországba érkezve el kell játszania, hogy volt CIA-ügynök (ami egyébként igaz), hogy anyagi gondokkal küzd (szintén igaz), és pénzért cserébe hajlandó bizalmas információkat átpasszolni. A felettese szerint a nyolcadik nővérnek nevezett gyilkos rögtön felbukkan, ha ő megemlíti a hét nővért. Jenkins a cég alapításakor még a saját otthonát is jelzálog alá helyezte, a közelgő csőd tehát azzal fenyegeti, hogy még a fedelet is elveszíti a feje fölül; nincs túl sok választási lehetősége, kötélnek áll, és vállalja a moszkvai utat. Rögtön kettőt is, hiszen az első alkalommal csak a csalit dobják a vízbe, a kapást a másodiktól várják. Valami azonban balul üt ki, és Jenkins menekülni kényszerül, nyomában egy megalkuvást nem ismerő FSZB-ezredessel, akinek még az Egyesült Államokban is jó kapcsolatai vannak. Ez azt vetíti előre, hogy Jenkins kalandja nem ér véget azzal, hogy megmenekül Oroszországból.

Dugoni a regényt két részre osztotta. Az elsőben (ami a könyv kétharmadát teszi ki) Jenkins oroszországi útjait meséli el, illetve a második „bevetést”, a több országon átívelő hajszával együtt. A második részben saját vizekre evez: Jenkinst hazaárulással vádolja meg az Egyesült Államok ügyésze, a könyv hátralévő része a tárgyalásról szól. (Jenkinst a tárgyalóteremben az a David Sloane védi, aki az eddig ötkötetes Sloane-sorozat főszereplője.) A cselekményvezetés lineáris, a narráció egyes szám harmadik személyű, az eseményeket többnyire Jenkins szemszögéből látjuk. Ebből a perspektívából csak ritkán lép ki a szerző, és csak akkor, ha az elbeszélés tényleg megköveteli: néha a Jenkinst üldöző oroszok (leginkább Fjodorov ezredes), Jenkins családja vagy a védőügyvédje szemén keresztül követjük a cselekményt, és ezek a váltások mindig remekül időzítettek, jót tesznek a sztori dinamikájának.

Charles Jenkins nem teljesen új szereplő Robert Dugoni fiktív világában. Az afroamerikai ex-kém a szerző legelső, Az igazság bajnoka című regényében kapott egy epizódszerepet (magyarul a General Press gondozásában jelent meg 2007-ben), és Dugoni tulajdonképpen olvasói kérésnek eleget téve döntött úgy, hogy külön regényt ír a vietnámi veteránnak. A karakter tehát adott volt, és ez bizonyos korlátokat szabott a szerzőnek. Jenkins napjainkban a hatvanas éveiben jár, és bő három évtizeddel ezelőtt teljesített aktív szolgálatot a CIA-nál. Dugoni viszont „vigyáz” a főszereplőjére, és nem ró olyan feladatot rá, amelyet egy hatvan feletti férfi nem tudna teljesíteni. Noha hajmeresztő üldözésben van része, és helyenként már-már a fizikai képességeinek határait feszegeti, egyszer sem ábrázolja minden akadályt könnyedén hárító James Bondként Jenkinst – inkább látjuk olyannak a CIA egykori ügynökét, aki ereje utolsó cseppjével teljesíti az emberpróbáló feladatokat. Dugoni egyébként nem fektet túl nagy hangsúlyt az akciójelenetekre. Van belőlük néhány, de visszafogottan komponálta meg őket, és sokkal több szerepet kap a kémregények erősségének számító macska-egér játék – ez határozottan a könyv előnyére válik. A „tárgyalóterembe érve” Dugoni, ha lehet, még magabiztosabbá válik, és az alkotás során valószínűleg az is előnyt jelentett, hogy David Sloane személyében (számára is) „ismerős” szereplő vette kézbe a dolgokat. A második rész csupán a könyv egyharmadát teszi ki, de nincs híján feszültségnek. A Grisham-féle jogi thrillerek rajongói minden bizonnyal élvezni fogják ezt a felét is.

A háttérben zajló machinációk, a piszkos alkuk, a tisztességtelen politikai lépések mind nélkülözhetetlen összetevői egy jó kémregénynek. Az, ahogyan egy író ezeket láttatja, olyan, mint egy titkos fűszer egy jó ételben. Dugoni regényéből sajnos hiányoznak ezek a fűszerek. Nem merészkedik a mélybe, ilyen tekintetben valójában csak a felszínt kapirgálja, és még csak nem is próbál utalni olyan a háttérben zajló folyamatokra, amelyeknek következtében a főszereplő csapdába sétál, féligazságok ismeretében fejest ugrik a bizonytalanba stb. Ami kevés kiderül a díszlet mögött zajló eseményekről (a „hét nővér” néven ismert amerikai kémhálózat, a „nyolcadik nővér”, a leleplezését célzó fedett akció, az oroszok megvezetését szolgáló egykori CIA-tiszt reaktiválása), az kevés logikát tartalmaz. Miért egy harminc éve visszavonult kémet szervez be a Cég? Ez miért nem gyanús már az első pillanattól az amúgy talpraesett, egyenes Jenkinsnek? Ki valójában a nyolcadik nővér? Ki szivárogtat az amerikai oldalon? Ha az, akiről a regény végére kiderül, akkor mi értelme van annak az akciónak, amelybe Jenkinst bevonják? Ezekre a kérdésekre nem találunk választ ebben a regényben. Igaz ugyan, hogy A nyolcadik nővérnek van folytatása (a The Last Agent angolul 2020-ban jelent meg, a tervek szerint magyarul is jön 2022-ben), mégsem tartom valószínűnek, hogy a fenti kérdéseket a szerző abban fogja megválaszolni. A nyolcadik nővérrel és az ügyhöz fűződő akcióval kapcsolatos kérdéseket ez a regény kellene, hogy tisztázza, de nem teszi. Így pedig marad egy nem mindennapi, izgalmas hajsza Oroszországon, a Fekete-tengeren, Törökországon és Görögországon át, egy érdekfeszítő per és egy sor nyitott kérdés. Szerencsére Dugoni stílusa és a teljesen életszerű történet megmenti a regényt.

A szerző saját elmondása szerint a sztori felkeltette a hollywoodi producerek figyelmét is, ám egyelőre az jelent komoly kihívást, hogy ki lenne képes hitelesen eljátszani egy hatvanas afroamerikai ex-CIA-ügynököt. Egyelőre nincsen konkrét film- vagy sorozatterv, de felmerült az is, hogy a vásznon/képernyőn Jenkins nem vietnámi, hanem iraki veterán lenne, ami megfiatalítaná legalább húsz évvel. Ez viszont csak az adaptációra nézve jelent némi akadályt, a könyv folytatására nem. Dugoni ugyanis már dolgozik a harmadik köteten is, amelyik angolul a The Silent Sisters cím alatt jelenik meg 2022-ben, és egyelőre nincs szó arról, hogy ez „csak” egy trilógia lenne.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com