A kötetek felépítése kevés kivételtől eltekintve ugyanaz: a címszereplő első feltűnése adja a nyitányt, ezek legtöbbje az arany- vagy ezüstkorban, azaz a hatvanas-hetvenes években megjelent rövidebb sztorik, majd ezeket a figurákra kiváltképp jellemző viszonylag újabb követ, ami ki is teszi a terjedelem nagy részét. A zárlat pedig minden esetben a karakter- és a képregényes megjelenések biográfiája, valamint további rajzok és borítógaléria.

A sorban másodikként kiadott, és a simán Pókember című kötet a híres, tizenegy oldalas alap sztorival nyit, ebben Stan Lee és Steve Ditko vezette fel a figurát az Amazing Fantasy 15. számában, akkor még nem sejtve, hogy ezzel megcselekedték a képregénytörténet egyik legsikeresebb hősének alapkőletételét. Ma már egyébként ezek a hőskori képregények leginkább akkor működnek, ha az ember fiatalon ismerte meg őket, vagy ha még mai szemmel is olyan erőteljes világ- és karakterábrázolással bírnak, ami azóta sem lett meghaladva, és így a korra jellemző túlírás és szájbarágás ellenére bájuk és varázsuk fölülírja megmosolyogtató darabosságukat.

A kötet Baljós Hatos című második felvonása is efféle: hősünk hat ikonikus ellenfele lép színre Dr. Octopus vezetésével, a 41 oldalas történetben egy zseniálisnak gondolt kifárasztási ötlettől hajtva a szupergonoszok egyenként verekszenek meg ugyan Pókival, és ezek a csörték még ma is látványosak, de a fabula csúcsa számomra egyértelműen a kedves May néni. Őt ugyan gyakran halálosan unom a vonatkozó képregényekben, de itt kifejezetten üdítő jelenség: vicces az a naiv hála, amivel (az őt valójában fogva tartó) Doki álságos udvariasságát fogadja. Nem véletlen választás egyébként ez a klasszikus ellenfeleket felvonultató sztori, a kötet nagy részét kitevő Boldog szülinapot-ban a Hatosból több karakterrel is (ilyen ellenfél Homokember, Keselyű és Elektro) is újra megküzd Pókember. Magáról a történetről spoilerek kerülésével elég ennyi: egy kozmikus betörés során félresikerült dimenzió becsukási kísérlet miatt Pókember Doctor Strange segítségével próbálja túlélni és helyrerántani az idő- és dimenzió eltolódásokat, mely közben Póki újra végigéli számos korábbi megpróbáltatását.

Ezt a minit Michael Straczynski író és John Romita Jr. rajzoló hozta össze, és a konklúzió egyértelmű: ötletes, vicces és drámai, így a legjobb Pókemberek közül való. De oké, elfogult vagyok: Straczynski remekül és szakavatottan ír, Pókembert sokáig vitte is a Marvelnél a kétezres években, viszont az ifjabb Romita sajátos rajzstílusa már megosztóbb a rajongók körében, én viszont odavagyok érte. Mégpedig visszafelé szerettem meg igazán, a Kick/Ass kötetek után a szuperhősös képregényeit is újrakalibráltam magamban. Ebben a fősztoriban is hangsúlyos May néni figurája, és talán úgy járok vele, mint korábban magával a rajzolóval, innentől kezdve másképp tekintek rá visszamenőleg is. Ráadásul a két kitűnő kötetzáró közjáték közül az elsőnek May néni a főszereplője, ebben gyakorlatilag titkos segítője unokaöccsének.

A Rozsomák képregényeket alapból nem szoktam kihagyni, a piros sor harmadik kötete ráadásul bír még egy karakteren túli okkal is: klasszikus westernt bár csak ritkán veszek magamhoz, kizárólag ha csúcsra van járatva minden szinten, beállításokban, történetvezetésben, hangulatában, a Rejtély nyomában című fő sztori pedig pont ilyen. Persze bele van még csomagolva némi lecsupaszított akciófilmes hangulat is, már-már posztapokaliptikus felhangokkal. Emlékeztet némileg hangulatilag és narratívájában a magyarul szintén kiadott Vén Logan világára, ami szintén jó pont. Rozsomák pár szavas megnyilvánulásai, sebzett-vad ábrázata, mindent magába nyelő mogorvasága is a nyugat klasszikus hőseit idézik, beleértve megtörhetetlen bosszúszomját. Igaz, Logan hosszú és véres pályafutását ugyan rengeteg öldöklés kíséri, és ha nem egyéneket, hanem hullahegyeket számolnánk össze, akkor is abszurd számot kapnánk, mégis, nyomós és valós ok kell ahhoz, hogy öljön, ártatlanok nem száradnak a lelkén. De hogyan is úszhatná meg az állandó konfrontálódást, ott a klasszikus bonmot: aki kardot ránt, kard által vész, Logannak pedig ugyebár állandó tartozékai az adamantium karmok.

Rozsomák először az Incredible Hulk 180-as (1974-es) számában, de csak az utolsó pillanatban bukkan fel, így ide értelemszerűen a 181-es füzet anyaga került, amelyben Hulkkal való első összetűzésének lehetünk tanúi. Egyébként ez még mai szemmel is élvezetes annak ellenére, hogy vitathatatlanul magán hordja a kor minden jelét, de mégsem öregedett igazán rosszul: pörgős, jól van sűrítve, és néhány képkocka erejéig, ahol egy közös ellenség leküzdése okán Logan és Hulk összefog, az azt követő bizonytalan egymásméregetés hangvételében már sok minden benne van a figurából, ez a pár beállítás többet elmond róla, mint a hosszadalmas verekedések. Len Wein író és Herb Trimple rajzoló jó munkát végeztek, a felütés tehát pipa.

A Rejtély nyomában Jason Aaron író (néhány Star Wars és Thor kötet mellett legutóbb a Déli rohadékok első része jött ki tőle magyarul) és Ron Garney munkája, és mivel fentebb is ezt dicsértem, nem lihegném túl: olvasmányos, látványos, ritmusban, időkezelésben és vágásokban is elsőrangú munka. Persze szeretni kell hozzá a lecsupaszított, vad, lényegre törő hangvételt: Logan és Rejtély (azaz Raven/Mystique, az X-Men egyik fekete báránya, ő 1978-ban tűnt fel a Ms. Marvel 18-ban) korokon átívelő párharca van fókuszban. Küzdelmük két időfronton zajlik, 1921-es megismerkedésük Mexikóban, majd az Amerikában zajló közös ügy olyannyira nem zökkenőmentes, hogy pillanatok alatt cserbenhagyásokkal és árulásokkal kísért halálos ellenségeskedésbe torkollik. Mivel ezekben az epizódokban a karakterek és a konfliktusok felskiccelődnek, és az újra bevágások során tovább árnyalódnak, a Közel-keleten zajló jelen időben már a végsőkig elmérgesedett viszony véres következményeivel szembesülünk a leszámolási jelenetekben. De ennél többet nem szabad elárulni, legfeljebb már csak annyit, hogy ez a történet Logan karakterfejlődését a szerkesztői bevezetőben megfogalmazottakkal ellentétben jóval kevésbé árnyalja, erényei sokkal inkább lecsupaszított és zaklatott atmoszférájában kulminálódnak. A záró képsorok némileg azért rácáfolnak erre, merthogy nem egészen az történik, ami az addigiak egyértelmű folyománya lenne.

Fekete Özvegyről mostanában talán még a képregényeseknek is az MCU filmek hőse ugrik be leghamarabb, és ebben nincs semmi különös, a moziverziók ugyan jelentős mértékben eltérnek több ponton a képregényes alapoktól, de ami a tavaly bemutatott játékfilmben kiderült Natasha múltjáról, és főleg a Vörös szobában zajló átformálásáról, ezt eltérésekkel ugyan, de a piros sorban most megjelent kötet is taglalja. De még előtte itt is megkapjuk a figura első feltűnését, majd egy már valamivel komolyabb szerepeltetését a fősztori előtt.

A Lesújt a Vörös Dinamó című 1959-es sztorit Stan Lee ötletéből N. Korok írta és Don Heck rajzolta, és bár semmivel sem marad el korának egyéb Marvel képregényeitől, és még kifejezetten bájos is, valódi mélységekre ne számítsunk, és főleg azt a Fekete Özvegyet ne várjuk, akit ma ismerhetünk. Itt Natasha még nőiesen öltözködő KGB-s szalonkém, a piszkos munkát a vele Amerikába érkező Borisz nevű fogdmeg végzi, aki mellékesen össze is csap Vasemberrel, de a valódi cél egy amcsikhoz átállt orosz tudós likvidálása. Natasha elsődleges ellenfele főleg Tony Stark volt a korai években, majd némi fazonigazítást követően megkapta a klasszikus fekete bőrszerkóját is: ebben láthatjuk az 1963-as, Óvakodj a Fekete Özvegytől című Pókemberes szösszenetben. Natasha szuperkém identitása itt már jelentősebb kontúrokat kapott; saját maga nyomoz és akciózik, de azért még visszább vagyunk a későbbi S.H.I.E.L.D. és Bosszú Angyalai tagságtól, és az igazán szövevényes kémthrillerektől.

Ezen a ponton tisztázzuk: Natasha Romanoff valójában végrehajtó, igazi gyilkológép, élettörténetének legérdekesebb momentuma pont az, ami lelkileg tönkretette: az átkondicionálás, a kiképzés és agymosás, ez minden drámájának ősoka. Natasha tehát igazi tragikus hős, megnyomorításából ered kivételes elszántsága mellett állandó dühe is; a Hazatérés című hatrészes minisorozat 2004-es keltezésű, ebben erősen meghasonlott, és megtört állapotában találjuk, ám alapjáraton is fortyogó haragja, mindennel és mindenkivel való szembenállása, valamint saját identitásának és valódi múltjának állandó kutatása olyan fizikai- és lelkierőkkel turbózzák fel, hogy a legnagyobb szuperhősökre hajazó elánnal gázol át az akadályokon. Klasszikus road movie ez a sorozat, tele hajszával, kétkezi harccal, kutakodással, hétköznapi pillanattal, és annyi embert próbáló szembesüléssel, amelyből magunknak szemernyit se kívánnák, viszont baromi intenzív élmény szemlélni.

Oké, nem kispályások a szerzők, Richard K. Morgan sci-fi író főleg regényeiről ismert, az Agavénál megjelent egy rakat könyve, például a sikeres Takeshi Kovacs-trilógia, és ebből a képregényből is átjön profizmusa, egyszerre szövi értő kézzel a történet szálait, és mozgatja bennük a karaktereket, gyakorlatilag hézagmentesen. Bill Sienkiewicz rajzoló szintén legendás, jellegzetes szálkás vonalvezetése felettébb passzol ehhez a zaklatott menethez, karakterei mintha állandóan hatalmas, nehezen elhordozható terheket cipelnének, a beállítások és a panelek általában is drámai hangulattól feszülnek, végig úgy érezni, mintha valamiféle elemi sötétség lakná be a világot. A szereplők folyton ebből az árnyékos kulisszából lépnek elő, és meglepő módon pont ettől a noiros hangulattól lesz az egész rendkívül életszerű. Azt hiszem, ennél jobb alkotópárost nem is lehetett volna összehozni ehhez a történethez.

Natasha a korai művekben még kifejezetten egydimenziós figura volt, és bár érezni lehetett valamiféle emberi sorsot mögötte, semmi sem volt még igazán kibontakoztatva, a Hazatérés viszont már irodalmi szint: valóságosnak élhető meg az ábrázolt világ éppúgy, mint a benne mozgatott karakterek. Ezért nem is csak a főszál érdekes, ugyanennyire az apróságok, a hétköznapiságok, amelyek néha csak mozdulatokban, odanézésekben, testhelyzetekben mutatkoznak meg. Oldalakon át alig zajlik klasszikus akciózás, ezért még nagyobb súlya lesz, amikor mégis; egyébként pedig kit érdekel, végre életre lett keltve egy rendkívül izgalmas karakter, akit akkor a legjobb nézni, amikor például dühös a férfiakra (mindig), vagy éppen egy gyereklányt ment meg erőszakoskodó kamionosoktól. Ebből az érából még bármennyit olvasnék.

A 2000-2008 közt futó Incredible Hulk második szériája a „Hulk zúz” bevált receptje helyett Bruce Banner töredezett pszichéjében zajló folyamatokra erősít rá, az ebből kimazsolázott jelen kötet, ami a (két füzetnyi) Kígyószemek, majd a (hét füzetnyi) Háború kutyái történeteket tartalmazza, még ennél is tovább megy: az akciók nagy része is Banner fejében (vagy lelkében) zajlik le. Itt most ne is keressük Hulk 62-es első fellépését, de ne is hiányoljuk, a Háború kutyái másfajta eredettörténetet kínál: kellően mélyre ás, hogy kulcsfontosságú részletek derüljenek ki az eltemetett alszemélyiségekről, mert igen, most nem csak kettővel, a szokásos Jekyll-Hyde-féle dualitással kell bajlódnia. A felütésben látjuk is a nemrég megözvegyült Bannert rendesen megzuhanni, végzetesnek tűnő idegi betegségével keresi fel a pszichiáter Angelát, aki némi huzavona után túllép múltbéli sértődöttségén, és rááll, hogy kezdjenek ezzel valamit, különben Bannernek valóban eltűnik eredeti személyisége, hogy végleg Hulkká váljon.

Semmilyen szinten nincs finomkodás, a külső és belső történések egymásra reflektálnak, ez az összefonódás pedig spirálisan gyorsul egészen a végkifejletig. A külső események legfőbb indikátora a kőkemény pszichopata, John Ryker tábornok, aki egy pszichésen szintén sérült kiskatonából igyekszik valamiféle új Hulkot teremteni, hogy méltó ellenfelet neveljen belőle a leszámoláshoz, de ennél is többet mond el Rykerről, hogy még Nick Fury is féli. Aztán felbukkan még Hulk apósa, Ross tábornok, aki szintén nem kispályás, de Ryker jegeces világrosszító szintjét messze nem éri el. Ám a külső eseményeknél még többször látunk befelé: Banner a saját pszichéjében mászkálva találkozik több tucatnyi belső démonának manifesztációival, közülük a legfontosabbakat már ismerhetjük: a szürke-, a kegyetlen- és az agyatlan Hulk mind jelentős szerepekhez jut, de a legrejtettebb zugokból még egy náluk is szörnyűbb monstrum készül előmászni.

Paul Jenkins író (kismillió Marvel cím szerzője) kifejezetten remekel kétélű történetével, és bár hősét jó hosszan nem engedi napvilágra a saját belső poklában való bolyongásból, végig képes egyensúlyban tartani az eseményeket, és a legjobb az egészben, hogy a füzeteken át zajló agykurkászás sem fullad unalomba. Ráadásul a vége felé még bónuszként a főgonoszként ritka jól muzsikáló Rykernek is megismerhetjük az egyetlen gyenge pontját. Ron Garney rajzoló a tiszta formák és a könnyen követhető vonalvezetés tudora, nála minden jól elkülöníthető, és ehhez igazodik a színezés is (ami egyébként fel lett újítva némileg, minden fényesebb és plasztikusabb, mint a füzetes megjelenésekkor volt). Ha egyetlen Hulk kötetet tarthatnék meg, ez lenne az.

A Tél Katonája a Marvel egyik legtitokzatosabb karaktere volt sokáig, aztán a Marvel-moziverzumból a nagyközönség is megismerhette Bucky Barnes históriáját, és a második világháborúig visszanyúló régi barátságát Steve Rogers / Amerika Kapitánnyal. A drámai élt erősítette, hogy meg kellett dolgozniuk rendesen a kapcsolat helyreállításáért, miután ugye Buckyból kíméletlen gyilkológépet, azaz szovjet ügynököt faragott a KGB, ami életkisiklás persze szükséges volt, szépen fel lehetett építeni belőle külső-belső konfliktusokat és megoldásra váró eseményláncolatot a személyestől a világmentésig. Bucky története tehát a negyvenes évekig nyúlik vissza, és nem csak utólagosan, már a Marvel elődje, a Timely, majd az ötvenes évektől az Atlas Comics is beleszőtte Buckyt az akkori képregényekbe Steve mellé, de az igazi fókuszbeállítás, a lélektanilag komolyan vehető karakter- és történetvezetés a huszonegyedik században indult be igazán.

Az időközben túl sokáig hanyagolt figurát a jelenkori fősodorba 2005-ben hozta be Ed Brubaker író és Steve Epting rajzoló a Captain America 5. széria 6. számában (Kizökkent idő), így ezzel a füzetnyi történettel nyit ez a friss kötet. A múlt és a jelen közt ugráló sztori egyértelműen ezért került ide, és persze annyit azért mindenki tud már a karakterről és Kapitányhoz fűződő kapcsolatáról, hogy bemelegítésként élvezhető legyen, és berántson a Tél Katonája világába. A vizualitás is pipa: kellően sötét színezése és a lendületes vonalvezetés illeszkedik az alaphangulatához, de az igazi kaland mégis csak az utána következő A Tél Katonája: Erőltetett menet című fősztoriban vár ránk. A 2014-es sorozat első öt füzetnyi adagja történetét tekintve lezárt, bár az utolsó oldalak természetesen megágyaznak a folytatásoknak. Rick Remender író felkészült a kémes / ügynökös / hidegháborús tematikából, ráadásul egyaránt jól tud történetet vezetni és karaktert mozgatni, ezen felül pedig már kifejezetten bónusz, hogy valamennyi jelentős szereplőre mindvégig kellő figyelmet fordít.

A sztoriról röviden: a felütésben Furyt és Shen ügynököt látjuk bevetés közben (amit harcedzett és tapasztalt veteránokként végigpoénkodnak), amint egy Hydrás összejövetelre próbálnak bejutni, hogy megszerezzék a titkos csodafegyvert, az úgynevezett alkímia-formulát. Ezt persze a gonoszok világuralomra akarják használni, a jók pedig majd valami másra, de ez szándékosan lebegtetve van, és jogosan megkérdőjeleződik többször is. Az akciók között a szereplők hajtják a magukét, hitegetik egymást, és politikailag is próbálnak ragaszkodni a felszíni sémákhoz, miközben minden figurának végignézzük meghasonlását, amiket pont egy Hydrás médium, a holtsápadt (fizimiskára enyhén David Bowie-ra hajazó) rémfigura piszkál ki belőlük kíméletlen telepatikus mélyfúrásaival. Ezenközben megerősítést nyer a szellemi szentencia, hogy a gonosz bár mindig rosszra tör, de valójában ezzel jót okoz, hiszen az ember általában krízisek, megtöretések idején képes önmagával őszintén szembenézni. A történet nagy részében egyébként Shen akciót követjük, aki a formulát megalkotó tudóspárt (a férfitag a Mephisto sztárjára, Klaus Maria Brandauerre hasonlít) próbálja kimenteni mind a Hydrások, mind az oroszok karmaiból, hogy eljuttassa őket nyugatra. Az akciódús és konfliktusokkal terhelt menekülés közben lép be a képbe a Tél Katonája, aki a menekülők feltartóztatása közben önnön sötét énjével is meg kell, hogy vívja harcait.

Maga Bucky az Erőltetett menetben – amely karakter-lélektanilag így a Kizökkent időre rímeltethető –, egyfajta Pál-fordultán megy át: programozott gyilkológépből kezd ébredezni, mert nála a Hydra médium telepatikus behatolása épp elég mélyre megy ahhoz, hogy felszínre dobja emberi oldalát, azokat az időket is megidézve, amikor Steve bajtársaként annak morális tartása és áldozatkész hozzáállása megtartó volt számára. Így a Hydrás főgonosz akaratlanul is a jó oldal felé lökdösi Buckyt, aki aztán saját testi épségével mit sem törődve vedlik át segítővé. Az igazán érdekes tehát éppen ez a vonal, a majdnem teljes összeomlásokig elvitt figurák küzdelme az ép észért és lelki megmaradásért a fizikai túlélés közben. Így valamennyi szereplő a létfontosságú morális döntések meghozatala közben eljut a valódi fókuszpontokig. Roland Boschi rajzoló régi vágású, gyakran szinte csak skicces/stilizált stílusa, beállításai, panelkompozíciói remekül hangsúlyozzák a fenti folyamatokat, a legkülönbözőbb testhelyzetekben és lelkiállapotokban működőképesek a figurái.

Ha szeretjük a jó felnövéstörténeteket, akkor a Ms. Marvel (Kamala Khan) megkínál bennünket egy rendkívül szórakoztatóval. Az alapkérdés egy tizenéves hős estén, hogy a szerzők (G. Willow Wilson író és Adrian Alphona rajzoló) képesek-e hitelesen ábrázolni egy tinédzser lányt abban a speciális közegben, amit úgy összegezhetünk, hogy: a jelenkor és a Marvel. A feladat nem könnyű: Kamala Khan egy muszlim (azaz pakisztáni-amerikai) tini Jersey Cityből, egyszerre kellett tehát hihetőnek lennie, kerülve az óvatosságból fakadó merevségeket, a nevetséges toposzokat és a kényszeredett politikai elvárásokat is, mert ha ezeket nem lépik túl, akkor semmi egyéb nem sült volna ki az egészből egy sablonos és megfelelési pluszterheket cipelő uncsi szuperhősködésnél. Viszont a hitelesség megkövetelte a vallási/kulturális környezet minél életszerűbb megfestését is, egy iskoláskorú főhőst nem lehetett családi háttér nélkül vinni. De összejött: olyan, tervektől, vágyaktól, szenvedélyektől és esendőségektől hajtott főhőst sikerült kreálniuk, aki törhetetlen akarattal és egészséges intelligenciával veti bele magát minden útjába kerülő feladatba. Kamala friss eresztés, eddigi pályája még nem lett szétzilálva, remélhetőleg nem is adják oda más szerzőknek. De nem csak ő maga van szépen kikerekítve, megismerhetjük családját és barátait, és nyilvánvaló, hogy mivel a többiek jóval kevesebbet vannak színen, így esetükben szűkebbek a karakter-mozgásterek, de az a néhány oldal vagy csak pár képkocka valahogy elég lett, hogy ők is élettel és sorssal telítődjenek, Wilson és Alphona elsőrangú karikírozó képességekkel bírnak. Együtt érdemes említeni őket, a történet és a vizualitás hézagmentes egységet alkot, mintha egyetlen kézben lenne az egész. Ők a képregény Coenjei?

Kamalát egy akciójelenetes felütést követően a Ms. Marvel első számában ismerjük meg, ebben visszanézhetjük eredettörténetét: a Terrigen Köd különleges erőkkel ruházza fel, aminek következtében mindenestül felborul addigi élete, egyrészt képességeit és kalandjait titkolnia kell a családja elől, másrészt így még identitása, azaz teljes önképe is állandó finomhangolásra szorul. Azzal is szembesülnie kell, hogy a sima honpolgárlétnek nagyjából lőttek, sokkal inkább tartozna a Nememberek közé, ha vállalná az ezzel járó teljes sorsfordítást. Igaz, akkor mi olvasók sokkal szegényebbek lennénk jó néhány Ms. Marvel sztorival, mert Kamala saját közegében a legszórakoztatóbb. Viszont hamar összehaverozik Szájzárral, a Nemeberek térugrásra képes óriáskutyusával, aki hűséges és vicces társa a kalamajkákban, és aki a segélyhívásokra gyakorlatilag azonnal elő is kerül az univerzum bármely pontjáról.

A főgonosz itt egy Feltaláló nevű arc, akit papagájszerű megjelenése és túltolt hőzöngései miatt nehéz komolyan venni, de valójában nagyon is eltökélt: a globális energiaválságot lovagolja meg, és ármánykodásának következtében gyerekek tűnnek el a városrészből, ám hamar kiderül, hogy a Feltaláló bizonytalan jövőképüket megragadva tudja fizikailag és mentálisan is kihasználni őket. Kamala egyébként népszerű fanfiction-öket ír kedvenc szuperhőseiről, például Rozsomákról is, akivel aztán együtt keveredik első nagyobb kalandjába. Logan itt is hozza szokásos tüskés formáját, és zsörtölődő beszólásai a kötet legviccesebb pillanatait eredményezik. Nem részletezem tovább, a lényeg úgyis Kamala hőssé válásának rögös útja, amit járva néha pont olyan nehéz megküzdenie szerettei jó szándékú akadékoskodásaival, mint a végletesen gonosz pszichopatákkal. Valamint persze saját önfejűségével.

A Ms. Marvel vizuálisan a szokásos szuperhősképregények izmozós világától eltérően inkább emlékeztet az európai, mondjuk a belga vonalra, és úgy egyáltalán az animációs filmek humorosabb világára. Ha rajtam múlna, minden Ms. Marvel megjelenne magyarul.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu