A bel canto zeneszerzői ebben az időszakban szívesen dolgoztak fel angol témákat zenedrámáikban, Rossini és Donizetti után Bellini A puritánokkal tért rá erre az útra. A zeneszerző 1833 tavaszán Itáliából előbb Londonba, majd a pezsgő művészeti életéről híres Párizsba ment, ahol Gioacchino Rossini közbenjárásának köszönhetően kapott megbízást arra 1834 februárjában, hogy a francia fővárosban működő olasz színháznak (Théatre-Italien) új operát komponáljon. Ebben a dalszínházban „az olasz operairodalom gyöngyszemeit a legkiválóbb olasz énekesek tolmácsolásában játszották”.

A komponálást 1834 áprilisában kezdte el barátja Párizs környéki villájában, azonban a munkával csak lassan haladt. Végtelenül fárasztó tevékenység lett végül, mivel Pepolinak nem volt gyakorlata a szövegkönyv elkészítésében, emiatt Bellininek részt kellett vennie a librettó finomításában is. „A zeneszerző hol dicsérte, hol átkozta a szövegkönyvírót, kinek verssorai állandó változtatásra és átdolgozásra szorultak”.

Az opera története Bellini számára végül számos „változatos és érdekes színházi helyzetet kínált: a hősiesség-hazafiasság témáját, a szenvedélyes szerelmet és a rémítő tébolyt”. Bellini muzsikája „sodró, magával ragadó, a lírai számok és a feszes ritmusú együttesek jó arányban váltják egymást”. Hátránya, hogy az énekszólamok „eredeti fekvésben a női és a tenor főszereplőt szinte megoldhatatlan feladat elé állítja”. A puritánokban Bellini keverte az olasz és a francia operastílust, ezáltal egy „izgalmas stíluselegy” jellemző az operára. „A nagy színpadi tablókat, hatásos és tetszetős jeleneteket kedvelő francia operastílus, ahol a zenekari hangzás sokkalta jelentősebb szerephez jut, mint akár az olasz operában, erősen hatott A puritánok zenei világára.” Hangszerelése is gazdagabb a zenedrámának, ez egyaránt szolgál „atmoszférateremtésre, a hősiesség kifejezésére és természetábrázolásra”. A zene annyira jól sikerült, hogy többek között Liszt Ferencet és Frédéric Chopint is megihlették az opera dallamai.

A kevésbé sikeres szövegkönyv ellenére „a közel háromórás opera elsöprő sikert aratott” a premieren. Bellini csodálatos muzsikája elkápráztatta a közönséget, egész Párizs Bellinit ünnepelte. A zeneszerzőtársak is lelkesen dicsérték kollégájukat. A sikerhez hozzájárult az is, hogy az ősbemutatón a kor legjelentősebb és legünnepeltebb énekesei léptek színpadra. A női főszerepet, Elvirát a szépséges olasz szoprán Giulia Grisi (1811-1869) énekelte, akit hangja mellett színészi képességei miatt is csodáltak, például „az őrülési jelenetben annyira frenetikus volt, hogy a közönség sírt a nézőtéren”. Maga Bellini így fogalmazott az előadást követően: „Úgy énekelt, mint egy angyal!”. Arturóként a kor legkiválóbb tenorja, az olasz legenda Giovanni Battista Rubini (1794-1854) lépett színpadra. Sir Giorgiót Luigi Lablache (1794-1858) „nagy terjedelmű és zengő hangú” kiváló olasz basszista, korának egyik legjelentősebb drámai énekese, Sir Riccardót pedig Antonio Tamburini (1800-1876) „gazdag, kellemes és egyenletes hangú, remek koloratúrtechnikával rendelkező olasz bariton” alakította. Az énekesek A puritánokban aratott sikerük nyomán élő legendává váltak, és a továbbiakban mint „Puritánok-quartett” emlegették őket.

Angliában már 1835. május 21-én műsorra tűzték a King’s Theatre-ben A puritánokat, amelyet nagy sikerrel játszottak. Ez volt „Viktória királynő kedvenc operája”.

Vincenzo Bellini mindösszesen 34 évet élt, 1835. szeptember 23-án hunyt el Franciaországban. „Temetésén, a sírba helyezésekor, Auguste Panseron, a Conservatoire professzora által szerzett Lacrymosát énekelték, amely A puritánok III. felvonása fináléjának zenei anyagára épült”. A szólamokat Rubini, Tamburini és Lablache énekelték, egy másik ismert tenorista, Ivanoff mellett, „tisztelegve az utolsó opera és szerzője sikere előtt”.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Winkler Gábor: Barangolás az operák világában; Opera képes enciklopédia. Összeáll. Stanley Sadie; Opera : zeneszerzők, művek, előadóművészek. szerk. Batta András; Vincenzo Bellini: A puritánok. Kossuth Kiadó; wikipedia

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.