Tarek Boudali agymenésének nem az a legfőbb baja, hogy nem vicces, ilyenről szó nincs, a burleszk jól csinálva máig tud működni, és nem is az alpáriság marad majd meg bennünk, hanem… inkább a semmi, egy tényleg ütős geget leszámítva. Az se feltétlen gond, hogy az egész karikatúra, mert a színészek ezt a humorvilágot jól lehozzák, igazodnak hozzá, és szinte mindenki túl van tolva, de érződik rajtuk, hogy így is többet kihoznak, mint ami elvárható… csak egyszerűen nem akar összeállni a végeredmény valami különlegessé.

Pedig ha valakik, hát a franciák aztán tényleg értenek ahhoz, hogyan csináljanak olyan akció/krimi/kém vígjátékokat, melyeket még évtizedek múlva is emlegetnek. Elég csak gondolnunk Belmondóra, a Magas szőke férfikre, a Marhakonzerv-akcióra, a Tökös, a török…-re vagy a régi Taxikra (a mai átlagszínvonalhoz és az 5-höz képest még akár a 4-re is), esetleg ott a Pofa be!. Nem hiába lettek ezek klasszikusok, és mikor ilyen elődök mellé tesszük a 30 nap maximumot, akkor úgy is érezni egy Mont Blanc-nyi különbséget, hogy a csak kaszkadőrileg jó Taxi 5 mélységébe azért közel se esünk.

Hiába is próbálnám „2020 francia vígjátékát” önmagában nézni, és azt mondani, hogy a mai mezőnyből mennyire emelkedik ki, ha a 2000-res évek közepéig meg volt 30+ évnyi jóság a műfajon belül. Mindenesetre azt nem veszem el tőle, hogy azon a bizonyos poénforráson mindenki röhögött (trailer nélkül fixen lett volna még 2 ilyen), de csak ennyi vajmi kevés összességében. Persze vevőnek kell lenni erre a humorra, én magam el is vagyok ezzel, és ezért tudom azt is mondani, hogy nem egy teljes katasztrófa, amit látunk, csak szimplán nagyon semmilyen. Néha az arányokat se találja el: olyat túlhúz, ami nem igényelné feltétlen, de van olyan is, aminél a „csak ennyi?” érzés foghat el minket.

A fenti klasszikusokat végignézve az egyáltalán nem probléma, hogy a figurák inkább rajzfilmesek, mint hús-vérek, mert ilyen szélsőségesen eltúlzott alakok bőven voltak máshol is. De emlékezetes szövegeknek már híján vagyunk, a kémia is tök átlagos, így mikor egy rendőrvicc vagy egy slapstick sablon elevenednek meg, azokat nem fogjuk ehhez a filmhez kötni. Három poént igen, és ez hárommal több, mint amit a Taxi 5 felmutatott, meg persze az alapszituáció is könnyen beazonosítható alkotássá tenné manapság, ha 25 éve jött volna ki, és nagyot ment volna VHS-en. „Tudod, azt a franciát keresem, ahol a balfék zsaru megváltozik, mert 30 napot jósolnak neki, és emiatt már nem fél hősködni… melyik is volt az?”

Az író-rendező-főszereplőnk nagyon sajátjának érezhette a filmet, egyébként tök jó, tipikus esete, hogy tudta magát úgy rendezni, ahogy megálmodta, ez tisztán átjön, és sokat segít a nézhetőségén is. Az legalábbis nem hátrány, ha a főhőst el tudjuk viselni, mi több, akár meg is tudjuk kedvelni. Persze mikor ő csinál minden fontosat, és nem áll össze igazán jól a nagy egész, akkor bizony ő lehet a hibás is. A női társát játszó Vanessa Guide igazából cuki, talán az egyetlen nem karikatúraként kezelt szereplő… oké, vagányul akciózó csajszi, de ettől még nem feminista. Annak tűnik, de csak azért, mert körülötte mindenki direkt idióta.

Ilyen pl. az orvos és a főfelügyelő (bár Gibert-nél még így is kompetensebb – mondjuk, ki nem?), de ők túl kevés időt kapnak ahhoz, hogy idegesítsenek. A rivális rendőrpáros már sokkal inkább, Philippe Lacheau és Julien Arruti párosa fogja igazán megtizedelni a film nézőit. Utóbbira egyszerűen semmi mentség nincs (a színész okés, a karakter… ácsi ő karakter?, neeee, ne sározzuk be ezt a szót… szóval a színész okés, a papagáj, akit játszik, az már nem), míg Lacheau durván túltolt nyomuló alfahímjénél viszont a fixen nevetős pillanattal bejön egy olyan szál, ami utána már jó irányba tereli a hátralévő időre. Pont a legjobbkor, mert ha végig kitartott volna úgy, ahogy indult, most nem lennék ilyen pozitív.

Van még kvázi két veteránunk. A fenti listában az A Tökös, a Török, az őr meg a nő már volt említve, na főgonosznak megkapjuk onnan a Törököt. José Garcia (aki pár képen mostanság kész Robert Downey Jr. klón, érdemes rákeresni) tényleg a stáb egyik fénypontja, bár innen fénypontnak lenni nem akkora dicsőség, mindenesetre a nézhetetlen katasztrófától még úgy is menti az összképet, hogy sokat nem csinál. Aztán itt van még a Jöttünk, láttunk visszamennénk trilógiából ismerős Marie-Anne Chazel, hogy mellékszálával kijöjjön legalább 87 percnyire a film. A játékidő is nagy erény amúgy, legalább hamar túl vagyunk rajta.

A gyengébb poénok sokszor azért azok, mert feszegetnek egy határt, sokaknál biztos át is lépik azt. Szerencsére nem ezektől hemzseg a másfél óra, de ez az ingadozás se tesz jót az egységes színvonalnak. Technikai fronton semmi emlékezeteset nem kapunk, ami annyiban jó, hogy semmi se kirívóan rossz, tisztességes iparosmunka, a film egészébe igazából passzol. Elvégre a film egésze olyan, hogy 1 hét után aligha dereng majd belőle valami a három már említett pontján kívül… amiből tényleg mennyire kár, hogy az előzetes elsütött kettőt is.

A 30 nap maximum egyszernézős, mozit nem igénylő ártatlan darab, ami simán csak nem tud kiszakadni a középszerűségéből. Van néhány erénye, de az összességében nagy semmilyensége azokra is kihat. Nem katasztrofális, ám a klasszikusoktól fájóan elmarad, pedig az alapszituációja adta volna magát. Ha mindenképp műfajkeverékű, európai vígjátékot akarunk mostanában nézni, akkor a Jönsson bandának adjunk inkább esélyt. Lehet, sok benne az indokolatlan finn törióra, és a játékideje vagy 20-25 perccel hosszabb a kelleténél, de egységesebb, és kedvesebb mosollyal jövünk ki majd a teremből, mint amit a 30 nap maximum élménye ad. Pláne akkor, ha szerettük a klasszikus Olsen bandák hangulatát.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Bakay Botond
Forrás: hetediksor.hu