Bálint (Molnár Levente), a budapesti orvos és felesége (Lovas Rozi) első gyermeküket várják, amikor a férfi telefonhívást kap édesapja haláláról. Fiatalsága színhelye, a Máramarosi-havasok felé veszi az irányt, de autója lerobban, és késve ér a temetésre. Itt találkozik fiával, Simonnal (Babai Dénes), akit sok évvel ezelőtt hátrahagyott, és akit eddig a nagyapja nevelt. Betegeskedő nagybátyja (Kovács Lajos) nem tudja vállalni a fiút, ezért Bálintnak el kell döntenie, hogyan tovább.

Érthető módon Simon nem fogadja tárt karokkal, ráadásul a fiú a helyi maffiózónak dolgozik, aki felé jelentős összegű tartozást halmozott fel. Dimitru (Orbán Levente), akinek a kezéhez állítólag vér is tapad, maga mellett tudhatja a korrupt rendőröket is. Ha ez nem lenne elég, régi telekvitája van Bálint családjával, amit most szeretne lerendezni. Szó szót követ, mígnem hőseink azon kapják magukat, hogy az erdőben kergetőznek, és nem biztos, hogy onnan mindenki élve kerül ki. Bálint hiába itt született, régóta Pesten él, jó állása, kényelmes élete van, már maga a visszatérés is bőven kívül esik a komfortzónáján, nemhogy az időközben kialakult helyzet. Az egész kicsit olyan, mint amikor Greystoke lordja visszatér a dzsungelbe, hogy Tarzanként szálljon szembe az ellenséggel.

A hasadék nemcsak földrajzi értelemben választ el egymástól dolgokat, hanem embereket, apát és fiát is, akiknek valahogy közelebb kell kerülniük egymáshoz, valamit kezdeniük kell a vér szerinti kötelékkel. A múlt történéseit nem lehet figyelmen kívül hagyni, de szükség van a párbeszédre, a megbocsátásra, a magára hagyott, lázadó természetű, elkallódó fiúnak fel kell tudnia nézni az apjára, akinek viszont ki kell vívnia valamivel a fia elismerését, tiszteletét.

A sajtóvetítésen a film előtt megnézhettük Krasznahorkai Balázs diplomafilmjét. Leginkább a BD/DVD extrák között szoktak hasonlóval kedveskedni, pedig nem rossz ötlet, különösen akkor, ha valakinek ez az első nagyjátékfilmje. A román-magyar határon átszökő emberekre fegyveresek vadásznak, miközben ők egyetlen bőrönddel vágnak neki egy jobb életnek. Nem beszélnek, csak az erdő hangjai hallatszanak, mely körülveszi őket. A rendező erősen épít a tájra, annak vad szépségére, és ebbe helyezi bele a szereplőket a konfliktusaikkal.

Ha úgy vesszük, a Hasadék ennek egy továbbgondolt, jobban kifejtett változata, ahol üldöző és üldözött vetik be magukat a rengetegbe, és utóbbi senkitől nem számíthat segítségre. Térerő hol van, hol nincs, a rendőrség korrupt, a kiabálás pedig egyet jelent a biztos halállal. Akár a vadnyugaton is lehetnénk – igen, a Hasadék a westernfilmek hangulatát ötvözi az északi krimikével, de jellegzetesen kelet-európai. Aki látta a Kojotot vagy a Valant, tudja, miről beszélek, aki nem, annak érdemes pótolnia mindkettőt (a Víkend annyira nem jött be, de szintén ide kívánkozik).

A Hasadék sok helyen bemutatkozott már, és komoly sikereket tudhat a magáénak. A szépen fényképezett táj és az erős színészi játék mellé kapunk konfliktust, nyelvi és kulturális különbségeket, drámát, erőszakot, és a részletmegoldásait tekintve hordozza magában a színvonalat, de a végeredményt nézve valahogy hiányzik az a pici plusz, a hűha. Reméljük, nem kell a következő nagyjátékfilmig újabb hosszú éveket várnunk, mert Krasznahorkai Balázsban benne van az igazán jó magyar film ígérete.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu