Komolyan venni és bátorítani

Művészanyukák 2. rész: Markó-Valentyik Anna – Szabados Éva interjúja

marko-valentyik-anna

Markó-Valentyik Anna 2017 óta a győri Vaskakas Bábszínház művésze, Junior Prima-díjas (2019) magyar színésznő és rendező. Férje Markó Róbert rendező, a Vaskakas Bábszínház művészeti vezetője. Gyermekük, Frici féléves.

Annával többek között az anyaság és az alkotói lét összeegyeztethetőségéről, az Anyajegy és az Ideje a meghalásnak című előadásairól beszélgettünk. A sokoldalú és az emberi lét alapkérdéseit feszegető művésztől azt is megtudhatjuk, szerinte hogyan nevelhetünk felszabadultabb és bátrabb gyermekeket.

Egy színművészetis feladatból született Anyajegy című előadásod Szabó T. Anna szövegeiből. Segített-e ez az előre megmerítkezés, amikor megszületett a kisfiad?

Ez összetett dolog. Előadás közben nekem az a feladatom, hogy megteremtsem a lehetőséget a nézőknek, hogy átadhassák magukat az érzésnek. Bábosként egyszerre kint és bent is kell lennem, mert van egy technika, amit „üzemeltetnem” kell. Számomra inkább a felkészülés volt a megmerítkezés. Amikor összeállítottam az anyagot, vagy amikor először egyben ment le az egész, és megéreztem a folyamatot.
Amikor Frici megszületett, és eltelt az első néhány hét, rádöbbentem, hogy szituációk szintjén mennyire csak a felszínét kapargattam eddig ennek az egésznek. De milyen érdekes, hogy az előadásban elég volt megmutatnom a jéghegy csúcsát, mert a nézők számára magában rejtette a teljes mélységet. Ami sokat segített, azok a visszajelzések, melyeket az előadások után kaptam, a megosztott személyes történetek. Figyelmeztető jelzőtáblák voltak, hogy például mire figyeljek a szülésnél.

Van olyan a darabban, amit most másként játszanál?

Nehezemre esik a gondolat, hogy ebben a formában játsszam újra. Már a Covid előtt elkezdtem szűkösnek érezni az előadást. Ez anno, 2015-ben még egy téttel teli dolog volt számomra, hogy egyedül ennyi mindent csináljak a színpadon. Most sem rázom ki a kisujjamból, de lehetne emelni a tétet. Például még egy bábot, azaz még egy gyereket behozni.
Frici születése óta pedig még inkább látom, hogy mi mindent lehetne még beletenni mindabból, amit én is valóságosan megtapasztaltam. Szó van róla, hogy újra játszom, de előtte nagyon szeretném átdolgozni.

Születés és halál – mindkét téma megmozgatott. Utóbbiból született az Ideje a meghalásnak.

Egyre inkább azt érzem, hogy iszonyatosan nagy baj, hogy nem foglalkozunk a halál kérdésével. Nyilván nem egy örömteli dolog, hogy az életünknek egyszer vége lesz. Én a nagypapám halála miatt kezdtem el közel engedni magamhoz a dolgot, és nagyon örülök, hogy így tettem. Frici még csak hat hónapos, de amint tehetem, elmegyek egy ügyvédhez, hogy végrendelkezzek magamról. Mert bármikor lehet bármi, és vannak szituációk, amiket én nem szeretnék előidézni. Úgy gondolom, fel kell készülni. Nagyon megnehezítjük az életünket azzal, hogy ennyire távol toljuk magunktól a témát. És van abban valami hátborzongató, hogy a rendszer sem segíti ennek a feloldását. Úgy halunk meg, úgy halnak meg embertársaink, hogy egyedül vannak egy kórteremben idegenekkel, aztán egyik percről a másikra már nincsenek. A család pedig azt sem tudja, hogy hol van, levitték valahová vagy már elszállították… Ennél többet érdemlünk. Annyira fontosnak tartjuk, hogy jól éljünk. Hogy lehet, hogy ennyire nem érdekel bennünket, hogy ennek az egésznek hogyan lesz vége?
A másik lényeges kérdés: hogyan kezdődik? És ma ez is egy nagyon kényes téma. Ezért ha valami nyomasztott a várandósság alatt, akkor az az, hogy a szülés milyen lesz. Hogy fog megtörténni, kik lesznek körülöttünk, hogy fognak velünk bánni, mi jut nekünk, mit vesznek el tőlünk? Mi az, ami már konkrétan a személyiségjogainkat sértheti? A baba nem tud magáért felelni, én vagyok az ő anyukája és egyben jogi képviselője.
Úgyhogy nagyon érdekes, hogy sem az út elejével, sem a végével nem foglalkozunk, mintha nem vennénk komolyan. Pedig nagyon fontos lenne.

marko-valentyik-annaHogyan hatott az életedre az Ideje a meghalásnak című előadásod létrehozása?

Amit nekem hozzáadott a hétköznapjaimhoz, hogy ne azzal foglalkozzam, mi a szokásos mostanában. Inkább beszéljünk arról, amiről kell, ne tabusítsuk. Sőt legyen természetes, hogy mondjuk egy 28 éves embernek eszébe jut a halálról gondolkodni.
Arra is megtanított, hogy mi a fontos valójában. Például mennyire mindegy, hogy a százezres babakocsit vesszük meg, vagy kapunk egyet az ismerőseinktől. De ami lényeges, annak viszont szenteljek energiát és figyelmet. Az előadás megszületése óta az is változott, hogyha idős embert látok, mindig arra gondolok: ő csak kívül idős, belül egy 18 éves fiatal.

Ha beszélgethetnél Polcz Alaine-nel, mit kérdeznél tőle?

Azt hiszem, azt, hogyan volt bátorsága és ereje, hogy elsőként javasolja a végstádiumú gyerekek hazaengedését a kórházból. Mert ő merte azt mondani, hogyha már bizonyítottan tudjuk, hogy a gyermeknek egy hónapja, két hete van hátra, hadd menjen haza, és hadd töltse azt az időt a családjával a saját otthonában. Ez valami iszonyatosan bátor tett volt. De milyen jó, hogy egy olyan ember állt akkor felette, aki azt mondta: rendben, próbáljuk meg.
A könyvében írja Alaine, hogy ő sem tudta, jó ötlet-e. De zsigerileg azt érezte, hogy nincs rendben az, ami a szokásos eljárás. És aztán volt olyan gyermek, akit azzal engedtek haza, hogy két hete van hátra, és még két hónapot élt. Elment, igen, de előtte az otthoni közeg még ennyi időt tudott neki adni, és ő is a családtagjainak mennyi mindent…
Sok kérdés lenne még, de ez az, ami a legmélyebben érint. Már az is hatalmas erő, hogy valaki beteg gyerekekkel foglalkozik. De egy ilyen lépést nagyon kevesen tennének meg.

Hogyan hasznosulhat a bábművészet a nevelésben?

Nagyon-nagyon sok előnyét tapasztalom. Mi azzal kezdtük, hogy először megfigyeltük, Frici mit is szeretne. És ő nagyon igényli a figyelmet és az ingereket. Az például nagyon jó, hogy sokféle karakterhangon tudok neki beszélni, és hogy merek vele játszani. Bábozni is szoktam tárgyakkal vagy konkrét bábokkal is. Ő nézi a bábot, amelynek én adok hangot. Majd egyszer csak átnéz rám. Érti, mi történik.
Nagyon jó a humorérzéke, a ritmusérzéke, és azt látom, hogy dramaturgiai érzéke is van. Pontosan tudja, hogyha most így csináltam, akkor 3... 2... 1… és ez fog következni. Nyitott és érzékeny mindenre. Mondjuk nagyon sok ritmusjátékot játszom vele. Ritmizálva mondok neki verseket, Weöres szövegeket. A Robogó szekerek például nagy kedvence.
Azt látom, hogy a kicsiknek hihetetlenül fontos a játék, a hangok. Én merek neki csipogni, vagy ha már sehogy sem alszik el, indián ősasszonyként hümmögni, és ez a bátorság a bábszínháznak köszönhető. Magam előtt sem szégyellek egy olyanfajta gyerekséget elővenni, ami megkönnyíti az ő mindennapi helyzeteit.

Mesélnél a foglalkozásaidról?

A Pagony könyvesboltban kezdtem el tartani Hangadó címmel a legkisebbeknek szóló hangképző foglalkozásokat. Három hónapos kortól ajánlom egyéves korig, de gondolkodom róla, hogy lejjebb viszem a korhatárt. Mert szerintem nagyon lényeges, hogy már az első hónapoktól a picik mit tapasztalnak. Például probléma, hogy nagyon keveset látnak minket beszélni. Egyébként sem javasolt, hogy menjen a TV vagy a számítógép. De a beszéd szempontjából is gondot okoz, ha a gyerekek rajzfilmeket néznek, mert az animáció nem tudja leutánozni az artikulációnkat. A beszéd elsajátításához pedig szükség van arra, hogy a babák lássák, hogyan formálódnak meg az egyes hangzók. A foglalkozásokon ezt nagyítjuk fel, és igyekszem az anyukákat lazítani, és sarkallni a játékosságra. A beszéd is egy játék, amellett, hogy egy kőkemény izommunka. Kruttyogunk, halacskázunk… Lehet, hogy furcsa, de közben jó tudni, hogy Törőcsik Mari is így készült az előadásaira, hogy Cserhalmi György vagy Udvaros Dorottya a mai napig így megy föl a színpadra, és utána tudja elmondani Shakespeare és Ibsen szövegeit.
A mi dolgunk, hogy bátorítsuk a piciket, hogy ők is merjenek próbálkozni a hangok képzésével. Azt szeretném segíteni, hogy legyen örömteli a beszéd elsajátítása.

Hogyan tudod összeegyeztetni az anyaságot a nagyon aktív alkotói életeddel? Változott-e a színházi jelenléted, működésed?

Én nagyon rendesen fel szoktam készülni minden előadás előtt. Már előző nap végigmondom a szöveget, átnézem a jelmezemet, hogy mindenem megvan-e. Mentálisan és lélekben rákészülök az egészre. De most föl kell kötni a gatyót, mert anyaként erre nincs annyi idő. Ugyanúgy megcsinálok mindent, csak nagyon-nagyon gyorsan, és olyankor, amikor tudom. És az sincs, hogy nekem egy óra múlva előadásom van, úgyhogy most már ne zavarjon engem senki... Simán előfordult, hogy előadás előtt fél órával még szoptattam. Ehhez azért hozzá kellett szokni. Persze még most sem könnyű. Főleg, ha kollégákkal vagyok együtt egy darabban, és ők rám várnak. Hú, akkor az ember van, hogy azt érzi, lehet, hogy inkább otthon kellett volna maradni. Biztos teher vagyunk a többieknek. Pedig minden alkalommal elmondják, hogy nekik ezzel semmi problémájuk nincsen. Ezt a feszítő érzést el kell tudnom engedni, mert valójában egy természetes dologról van szó. A világ másik végén a baba kendőbe van felkötve anyán, míg ő szedi a rizst.
A másik, amit meg kellett tanulnom, hogyha próba van vagy előadás, nem gondolhatok Fricire. Mert abban a pillanatban – olyan dolgoknál is, amit már százszor megcsináltam – feketeség, homály. Hirtelen tippelni se tudok, hogy mit kellene mondanom vagy csinálnom. De amint lejövök a színpadról, akkor futás, és akkor újra együtt vagyunk.
Az előadásokkal kapcsolatban pedig azt érzem, hogy muszáj nagyon jól csinálnom őket. Ez eddig is így volt, de most duplán vagy triplán így van. Mert ha már kiadtam a kezemből a gyermekemet, ha már nem vele töltöm ezt az időt, akkor viszont muszáj vérprofinak lenni. Hogy azt érezhessem, megérte. És amennyire lehetséges, csak olyan színvonalú feladatokat szeretnék elvállalni, hogy ő büszke lehessen rám.
Amit még észrevettem magamon, és pozitív értelemben meglepett, hogy valamiféle lazaság is megszállt, amióta anya vagyok. Olyan dolgok jutottak eszembe színpadon, melyek eddig nem. Hirtelen tágabb lett a térlátásom. Eddig is tudtam persze, hogy a kollégák mit csinálnak az előadás közben. De most mintha élesebben látnám, és lazábban tudok rá reagálni.

marko-valentyik-annaHogyan lehet szerinted felszabadult és bátor gyermeket nevelni?

Nem tudom, de az szerintem nagyon fontos, hogy a szülei higgyenek benne, hogy szeressék, biztassák. Hogy segítsenek neki abban, hogy a tudásvágy megmaradhasson benne. Nagyon fontos átadni, hogy a tudás mekkora érték. És akkor érheted el, ha mersz kérdezni.
Visszagondolva mi rengeteg dolgot csináltunk együtt az anyukámmal. A felszabadultság részben tőle is jön. Másrészt nyilván a Színművészeti Egyetem is hozzátett ehhez. Például, hogy nem mindig kell „jónak lenni”. Ha a színpadon egy előadás kapcsán valamit nem értek, vagy nem értek egyet, akkor bátran merjek kérdezni, szólni. Alkotótársként viszonyulni akkor is, ha egy neves rendezővel dolgozom együtt.
És nagyon fontos, hogy elejétől fogva komolyan vegyük a gyermekünket. Mi például nagyon sokat beszélgetünk Fricivel szemtől szemben.

Mesélnél kicsit a terveidről?

Az Anyajegyet szeretném egy olyan platformon bemutatni, ahol tömegekhez tud eljutni, mert azt látom, hogy kortól, nemtől függetlenül mindenkinél betalál. Ehhez persze teljesen át kell dolgozni. Aztán nagyon izgat a csecsemőszínház. Nemcsak Frici miatt, már előtte is készítettem egy önálló előadást piciknek Izeg-mozog címmel. És több alkalommal rendeztem is Zalaegerszegen, Győrben a Vaskakasban és a Budapest Bábszínházban. Szeretnék ebben a dologban elmerülni, beleásni magam az elméleti részébe, mert hihetetlenül fontosak az első évek.
Szokták azt mondani, hogy „csak” gyerekszínház. A férjem mondta egyszer, és teljesen igaza van, hogyha mi nem csináljuk jól a dolgunkat, akkor utána sokkal kevesebb lesz a színházba járó ember. Nekünk nagyon jó előadásokat kell létrehoznunk, hogy nyitott, kultúrára éhes felnőttek lehessenek a társadalmunkban. Nem azért, hogy nekünk legyen munkánk, hanem hogy egyszerűen egy jobb világban élhessünk.
Biztosan lesz majd újabb felnőtteknek szóló előadásom is, ami megint az emberrel, az emberi léttel lesz kapcsolatos, de ez még kiforratlan. Csak a főbb bóják vannak meg a fejemben. És a humort végtelenül fontosnak tartom, úgyhogy egy újfajta utcai-vásári játékban is gondolkodom. Nem a megszokott szereplőkkel és nem a megszokott formában.

Szabados Éva
Fotók: Köő Adrien

A Művészanyukák cikksorozat korábbi részei:

1. rész: Matuza Adrienn

2021.12.22