A december 14-i kezdet után Alfred zu Windisch-Grätz herceg osztrák császári csapatai 1848. december 16-án a Duna mindkét oldalán előrenyomultak, s mivel a magyar hadvezér, Görgei Artúr érzékelte, hogy a támadók túlerőben vannak, dandárjai Komáromba, illetve Győrbe húzódtak vissza. Az osztrák előrenyomulás szerencsére lassú volt, sőt Mosonnál a magyar huszárok meg is kergették a császári lovasokat. Ez óvatosságra intette az amúgy sem túl ügyes osztrák tábornagyot, s a Győr körül összpontosuló magyar erők ellen frontális támadás helyett inkább bekerítésben gondolkozott. Ez nem volt rossz ötlet, azonban a kivitelezése lassúnak bizonyult, így Görgei 10 nap után – Kossuth ennyi napig kérte a város tartását – kiürítette Győrt. Ez az utolsó pillanatban történt meg, hiszen 27-én reggel a Gönyű felé vonuló csapatok már ellenségre bukkantak, akik készültek elvágni a Budára vezető útvonalat. A feldunai hadsereg részei december 27-én dél körül érkeztek meg Bábolnára, ahol Görgei maga is felütötte a főhadiszállását. Mester István nagyigmándi plébános a következőképpen írta le a magyar sereg érkezését:

„Eleinte csak a málhás kocsik s tár­szekerek jöttek egymásután, mintha egyik a másik után lett volna kapcsolva, még pedig kettő-három egy szélben, amint az országút szélessége engedte. Ez tartott 27-én déltől egész esti hat óráig folyvást, midőn már a csapatok is kezdettek megérkezni. Árkászok és utászok voltak ezek, többnyire német és tótajkúak, mindnyája ásókkal és csákány-kapákkal ellátva, mintegy tizennyolc százan lehettek. Ke­mény, hideg idő volt. A szabad ég alatt akartak táborozni, de később a házakba osztattak be. Ugyanazon este érkeztek a Császár-huszárok is, a depót kisérvén.”

Ezek a Császár-huszárok már a magyar utóvédhez tartoztak, amely fedezte a társzekerek és a magyar főerők elvonulását hátulról. Az utóvéddandárt Görgey Kornél őrnagy (a címlapképen) parancsnokolta, a fővezér Görgei Artúr unokaöccse. Dandárja három gyalogzászlóaljból, két osztály (négy század) huszárból és egy tüzérségi ütegből állt. A gyenge dandárnak 28-án hajnal előtt már el kellett volna hagynia Bábolnát, de a feltorlódott kocsioszlop miatt késlekedett az indulás. Pedig a császáriak már közel jártak 28-án kora hajnalban. Az Ottinger-lovasdandár közeledett, amely a császári hadsereg egyik legjobb dandárja volt. Két vértesezred tartozott bele (a Hardegg- és Wallmoden lovasezredek), valamint csatlakozott hozzájuk egy osztály ulánus (dzsidával harcoló könnyűlovas). Parancsnoka a soproni születésű Ottinger Ferenc tábornok volt (az alsó képen), aki korábban rövid ideig a Jellasiccsal szemben álló honvédsereg parancsnoka lehetett a Drávánál, de annak támadásakor átállt a császári erőkhöz. Ottinger a Wallmoden-vértesezreddel és az ulánusokkal rajta akart ütni a magyarokon Bábolnánál.

Az Ottinger-dandár rajtaütését némileg hátráltatta a Győr és Bábolna közötti rossz, csúszós út, a kemény fagy és az előző napi menet utáni fáradtság. Így az eredeti éjjeli 1 órás támadás helyett hajnali fél hat körül értek Bábolnára, ahol a magyar fősereg részeinek már csak az utóvédjét találták. A sötét, ködös időben a császáriak így is meglepték Görgey Kornél dandárját, amely nem biztosította magát kellőképpen.

Görgey Kornél őrnagy, látva a helyzetet, a huszárok fedezete alatt vonultatta volna el gyalogságát és tüzérségét, de a sűrű ködben előretörő vértesek látványa letaglózta a hátrálástól amúgy is megrendült csapatait. Egy osztály huszárja volt a 6. „Württemberg” ezredből, s egy másik a már említett Császár-huszárezredből. A Württemberg-huszárok kiváló ezrednek számítottak, míg az 1-es számot viselő „Császár” huszárezred a szabadságharc egyik legkalandosabb sorsú alakulatának számított. Ugyan „régi” ezred volt ez is, de vezetői karát megtizedelte az elpártolás, és szinte az összes tisztje elhagyta a magyar zászlót a szabadságharc kezdetén. Ennek következtében az ezred úgy lett ismert, mint a legrosszabb huszárezred a szabadságharc alatt, mert sohasem heverte ki ezt a morális megrendülést (bár a tápióbicskei ütközetben némileg helyreállították renoméjukat). Görgey Kornél maga is huszár volt korábban, ám két osztálya ezúttal csődöt mondott. A katonák be sem várták a vértesek rohamát, megszaladtak, és a gyalogság sem volt képes időben négyszög alakzatba tömörülni, hogy szuronnyal védekezzen a lovasok ellen. Ennek oka az volt, hogy a menekülő saját huszárok még akadályozták is a felfejlődésüket. Két zászlóalj el tudott szökni, de a 34. gyalogezred II. zászlóalja – amely régi alakulat volt, bár csupán nagyjából 600 fővel – kelepcébe került. Ugyan képes volt alakzatba állni, feltartóztatva a vasasokat, aminek következtében a másik két zászlóalj zöme elmenekülhetett, de ennek ára lett. Hiába védekezett helyenként hősiesen – parancsnoka, Széll József 17 sebet kapott –, a zászlóaljat részben felkoncolták, részben elfogták. Ottinger aznapi jelentése szerint mindösszesen 7 tisztet és 700 közlegényt kaptak el az ütközetet követően az osztrákok, illetve a halottak és sebesültek létszáma is jelentős volt. Egy megrakott muníciós szekér szintén a császáriak kezére került.

A veszteség fájdalmas ténye ellenére a vereség katonai következményei nem voltak túl súlyosak. Görgei serege elszakadt az üldözőktől, és Budapest előterében szándékozott döntő csatát vállalni Kossuth követelésének megfelelően. Délről ehhez csatlakoznia kellett volna Perczel Mór hadtestének, amely már közeledett Zala felől. Sajnos erre nem kerülhetett sor, mivel Perczel december 30-án Mórnál megsemmisítő vereséget szenvedett, amelyben egyébként ismét Ottinger dandárja játszott döntő szerepet. Mindkét kudarc jól jelezte, hogy a honvédsereg egyelőre nem áll készen komoly összecsapásokra a császári erők ellen. Érdemes említeni, hogy a nyilvánvalóan hibázó Görgey Kornélt Görgei Artúr azonnal elmozdította a dandár éléről, noha az unokaöccse volt.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Görgey Artúr: Életem és működésem. Bp.: Európa, 1988; Ruisz Gyula: Bábolna a magyar szabadságharc idején. In: A Komárom Vármegyei és Városi Múzeum-Egyesület értesítője. 19. (1905). 2-83.o.; Von der Revolution zur Reaktion. Budapest-Wien, 2005

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.