Ha valaki a második világháborús eseményekre csak felszínesen gondol, általában olyan címszavak jutnak eszébe, mint: nácik, Auschwitz, zsidó népirtás. A háborút követő években ugyanis a történelmi írók és az életben maradt áldozatok is többnyire ezen fogalmak kapcsán szólaltak meg. Viszonylag kevés olyan kötet született, amely kicsit más szemszögből világítja meg a történéseket, kiemelve azoknak a zsidóknak a helyzetét, akik már a háború kirobbanása előtt is aktívan tevékenykedtek, és később jelentős szerepet vállaltak a saját népük megmentésében. Ilyen kötet a Freuen in di Ghettos is (tükörfordításban: Nők a gettóban), amelyre a szerző véletlenszerűen talált rá egy londoni könyvtárban, és ez fontos ihletté vált jelen könyv megszületésének folyamatában.

Lengyelország zsidó lakossága jelentős volt a második világháborút megelőző években, a zsidó öntudat egyre erősödni látszott, különböző csoportosulások, szövetségek jöttek létre, amelyek a térhódító kommunista eszmék ölelésében születtek ugyan, mégis a zsidóság nyelvi, kulturális, művészeti és gazdasági egységét voltak hivatottak támogatni. Amint kirobbant a háború, ezek a tevékenységek és irányvonalak egyre fontosabbá váltak, hiszen a zsidók joggal érezhették, hogy nagy változások következnek be, amelyek erőteljesen kihatnak az egész nép további sorsára. A már meglévő alakulatok, szervezetek között akadt, amely a felszínről a „föld alá” került, és többnyire földalatti mozgalomként létezett tovább, mivel a lengyel zsidók fokozatosan veszítették el jogaikat. Ebben a rendkívül összetett helyzetben nagy volt a káosz: a Zsidó Tanács, amely hivatalosan a zsidókat képviselte, a németek oldalára állt, a lengyel milícia nemkülönben, miközben a lengyel ellenállást megtestesítő Honi Hadsereg az ország függetlenségéért küzdött. A zsidókat Lengyelország nagyobb városaiban gettókba zárták, ahol kezdetben viszonylagos szabad mozgásterük volt, később azonban egyre kiszolgáltatottabbá váltak.

Judy Batalion könyve ebbe az időbe repít vissza, egy fiatal zsidó lány, Renia Kukiełka sorsát követve nyomon, aki mindössze tizenöt éves volt, amikor kitört a háború. Renia hamar felismerte, hogy nincs sok idő cselekedni, ezért a Szabadság nevű szervezet futára lett. A gettó falain belül a zsidók minden erejükkel azon voltak, hogy a munka és a sanyarú körülmények és korlátozások ellenére kapcsolatot tartsanak fenn egymással és a külvilággal, és éltessék a reményt, hogy ezek az állapotok nem tartanak örökké, és egy napon eljön a szabadulás órája. Hamarosan azonban azzal kellett szembesülniük, hogy a munka nem ad biztonságot, és nem csak a németektől kell félni, mert a lengyelekből, akikkel addig békésen éltek együtt, idegen zsarnokok lettek, akik egy kevés pénzjutalom ellenében feljelentették korábbi legkedvesebb szomszédjukat is. Senki sem tudta, kinek lehet hinni, kiben lehet vagy éppen kiben kell kényszerűségből megbízni, előfordult az is, hogy zsidók zsidókat ejtettek foglyul, amíg nem fizettek, az ellenség tehát nem csak a kapukon kívülről támadt.

A földalatti mozgalmakban aktívan tevékenykedő fiatalok között egyre több volt a nő, a férfiakat ugyanis vagy a frontra, vagy munkatáborba, vagy a halálba vitték. Reina csak egy volt közülük, de akadtak más, hozzá hasonló korú és fiatalabb vagy idősebb nők is, akik jól szervezetten és felelősen vettek részt az ellenállásban, mint Zivia Lubetkin, Tosia Altman, Frumka Płotnicka, Vladka Meed és mások. Judy Batalion megpróbált egy egész történetet újraépíteni ezeknek a fiatal lányoknak a feljegyzései alapján. Az egészet mégis leginkább Renia alakja fogja össze, vagyis az ő életének fontosabb állomásai adják a keretet. A földalatti mozgalmak sajátossága azonban, hogy átfogó hálózatban működnek, így ezeknek a lányoknak a sorsa egymásba fonódott. Mind ismerték és bajtársként szerették egymást, karizmatikus személyek voltak, jó vezetői képességekkel, bármit képesek voltak egymásért és a szabadságért megtenni, hittek azokban az eszmékben, amelyek szerint a zsidók egy jobb világban élnek majd. Az életüket kockáztatva csempésztek robbanóanyagokat, puskaport, fegyvereket a szoknyájuk alatt, a testükre erősítve, bravúros színészi képességekkel megtévesztve a németeket és a lengyeleket.

Partizánnők – a Ghetto Fighters’ House Museum archívumából

A szerző megpróbál átfogó és részletes képed adni mindazokról az eseményekről, amelyek ezt a kort jellemezték. Egy-egy újonnan felbukkanó szereplő kissé mindig visszatekeri az időkereket, de a történet újra és újra Reniához tér vissza. A kötet elején nehezebb felvenni ezt a fonalat, később azonban folytonosabb a történetszövés. Ez a jelenség mindenképp annak tudható be, hogy a szerző nem egy lineáris eseménysort tár az olvasó elé, amelyben néhány szereplő érintett csupán, hanem egy sokrétű és vitatott időszakot, amelyben különböző nemzetiségű emberek különböző helyekről és helyzetekből indulnak, hogy aztán találkozzanak, szövetkezzenek vagy harcoljanak egymással a saját igazukért, és adott esetben az életben maradásért is. Ráadásul Judy Batalion rengeteg feljegyzésből dolgozott, azokból ollózta és állította össze a leginkább valószínűnek tetsző változatot.

Szinte az összes oldalt lábjegyzet egészíti ki, amely gyakran nagyobb terjedelmű, mint maga az olvasmány; ezekben a szerző minden esetben megjelöli, hogy honnan származnak a történetben fellelhető beszélgetések, információk, esetleges egymástól eltérő variációk. A Partizánnőknek ugyanis nem az a célja, hogy bemutassa nekünk, mely események követték egymást az időben, hanem az, hogy megmutassa, mi az, ami mindeközben a háttérben történt az egyes személyek megélésein keresztül. Ennek van egy érdekes hozadéka, ami szerintem a szerzőnek is komoly feladatot adott, erről a záró fejezetben ő maga is beszél. Mivel személyes beszámolókról van szó, amelyek sokszor gyorsan, fenyegetettség közepette, eszközök hiányában jöttek létre, nagyon gyakran hiányosak, és egymásnak ellentmondó részeket tartalmaznak. Ezekből visszaépíteni egy történelmi valóságot szinte teljesen lehetetlen, ez akkor is nehéz lenne, ha tiszta és világos feljegyzésekből dolgozna a szerző, mivel mindenki máshogy éli meg a történéseket. Ez a könyv mégis valahogy áthidalja ezt, és ez azokban a sorokban tükröződik vissza, amelyekben a szerző a személyes találkozásait írja le a fent említett nők családtagjaival és leszármazottaival. Ezek a személyek ugyanis mind igazolni tudják, hogy bár a háború megváltoztatta felmenőik, a „partizánnők” életét, a remény, az életerő, a kitartás, a hit és a méltóság olyan erőforrások voltak, amelyek segítséget adtak nemcsak a túléléshez, hanem a továbbéléshez is. Ez az a pont, ahol világossá válik, hogy a hangsúly nem azon van, mennyire pontosan emlékeznek vissza az érintettek, hanem hogy milyen üzenetet közvetítettek tetteikkel a megmaradottaknak és az egész zsidó népnek. Szinte döbbenettel lehet olvasni azt, hogy ezeknek a lányoknak mekkora lélekjelenlétük volt bizonyos helyzetekben, amikor saját határaikon messze túljutva, emberi méltóságukat megőrizve vittek sikerre egy feladatot.

A varsói (és más városokban előforduló) gettólázadás mélyen belevéste magát a történelembe, amit azonban mindeddig kívülállóként nézhettünk, puszta tényként kezelve, most belső láncolatok sokaságaként tárul fel. Látjuk, ahogyan sötét, földbe vájt üregekben, hetekig vizelet- és izzadságszagban fuldokolva bujkáltak zsidók azért, hogy megtehessék, amit elterveztek, hogy ne adják fel a méltóságukat, hogy harcolhassanak a becsületért, bosszút állhassanak a mészárlásokért. Ráadásul amikor már azt hinnénk, hogy vége, nincs tovább, ennyi szenvedés és abszurd halál után bizonyára megőrülnek, akkor kiderül, hogy mindig képesek megújulni és túlélni. Azt hihetnénk, hogy a beszámolók alapján leírt események nem valósak, mert nincs az a nő, aki kibír ennyi szenvedést, ütlegelést, aztán kiderül, hogy mégis, sőt, ezeknek a nőknek nagy része túlélte a háborút, és magas kort ért meg.

Judy Batalion (fotó: Beowulf Sheehan)

Judy Batalion Montrealban született, angol, francia, héber és jiddis nyelvű környezetben nőtt fel. A Harvardon tanult tudománytörténet szakon, majd dolgozott kurátorként, kutatóként, lektorként, színészként, dramaturgként és komikusként is. Idővel ezek a tapasztalatok esszék formájában jelentek meg, amelyeket a The New York Times, a The Washington Post, a Vogue és más kiadványok is közöltek. Első könyve családja tarnszgenerációs traumáit dolgozza fel. A Partizánnők több mint tíz év munkáját foglalja össze, nem egy könnyű olvasmány, azért sem, mert rengeteg történelmi adatot és helyzetet tartalmaz, de azért sem, mert olyan megvilágításba helyezi a zsidókat, amely szokatlan számunkra: kiragadja őket a passzív áldozatok soraiból, és cselekvő hősnőket mutat meg nekünk. Az üzenete pedig nagyjából az, hogy vegyük figyelembe a történelem összetettségét, lássuk meg az árnyalatokat és azt, hogy egyszerre vagyunk elkövetők és áldozatok. Egyszerre lebilincselő és nehéz mű, mégis nagyon értékes munka a második világháborús irodalom palettáján, amely különös figyelemmel van azon nők iránt, akik erejükkel és bátorságukkal megmozgatták és alakították az eseményeket. A könyv utószavát Klacsmann Borbála írta, aki néhány gondolat erejéig a magyarországi zsidó ellenállást eleveníti meg, a kötet végén pedig vaskos bibliográfiát találunk, ez sugallja mindazt a rengeteg kutatómunkát, amely e kötet létrejöttét megelőzte.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com