A történet pontosan ott folytatódik, ahol az előző kötet cselekménye abbamaradt (1942. december 31-én) – és nincs az a szempont, ami szerint ez előnyt jelenthetne. Egy több mint 700 oldalas, sokszereplős regényről beszélünk, amely öt évvel az első kötet után érkezik, és rengeteg az utalás az előző rész eseményeire. Sőt, kiderül, hogy nem minden cselekményszálat varrt el a szerző az első kötetben, illetve vannak olyan fejlemények, amelyek esetleg más fényben tüntetnek fel bizonyos dolgokat. Ember legyen a talpán, aki zökkenőmentesen fel tudja venni a szálat, és emlékszik az előző kötet részleteire, az egyes szereplők viselt dolgaira, a „sakktáblán” elfoglalt pozíciójukra, szövetségekre és árulásokra. Ráadásul Ellroy hatványozottan megnehezíti az olvasó dolgát: a valós történelmi közegbe ágyazott fikció keretein belül valódi személyeket jelenít meg, de a végtelenségig torz tulajdonságokkal ruházza fel őket, abszurd, szaftos és botrányos sztorikat villant fel róluk, amitől úgy éreztem magam, mintha egy tükörteremben rendezett álarcosbálon lennék, ahol mindenki másnak látszik, mint aki valójában. Például: Orson Welles pornót forgat, Walter Pidgeon, Barbara Stanwyck, Carole Lombard, Anna May Wong és a kor egyéb sztárjai együtt vesznek részt egy hatalmas orgiában, amit aztán egy másik, sztárokkal teli mulatságon vetítenek. Tényleg csodálkozom azon, hogy valakinek az örököse/jogutódja még nem perelte be a szerzőt ezekért – bár valószínű, hogy Ellroy-t egy per lehetőségének a gondolata is hidegen hagyja.

Ha a fentiek önmagukban nem lennének elegendőek ahhoz, hogy zavart okozzanak, akkor vegyük hozzá a szereplőkre ráaggatott álneveket és gúnyneveket, valamint a politikai ideológiákat. Nagyon nehéz követni, hogy ki kicsoda valójában, amikor egy másik nevén nevezi, hogy ki melyik világeszme követője a felszínen, és melyiknek hódol titokban. Vegyük például Dudley Smith-t: a Los Angeles-i rendőrség őrmestere és a katonai titkosszolgálat századosa (és ilyen minőségében a Japánnal hadban álló Egyesült Államok érdekeit szolgálja), de titokban náci ereklyéket gyűjt és náci egyenruhában pózol, miközben bárkivel szövetkezik, ha az illegális tevékenységei ezt megkövetelik. A többi szereplő hasonlóan csapongó az ideológiák terén, a legtöbbjükről a végére kiderül, hogy csak érdekből vagy az álca miatt kommunista vagy fasiszta vagy náci vagy szinarchista, ahogy a regény végére az is világossá válik, hogy az ideológiai eszmefuttatásoknak a cselekmény szempontjából valójában nincs sok jelentőségük – olvasás közben viszont mindez eléggé igénybe veszi az olvasó figyelmét és memóriáját.

Csak ismételni tudom, amit már a korábbi Ellroy-könyvek kapcsán is leírtam: Ellroy-nak lételeme a káosz. A zsaruregény minden szereplője korrupt, kapzsi és hazug, mindenki valamilyen mocskos tevékenységet folytat: prostituáltakat futtatnak, kábítószert fogyasztanak / terjesztenek, zsarolnak, megvesztegetnek, szövetségeket kötnek, aztán hátba támadják egymást. Bárhonnan nézem, nincs egy jó ember a láthatáron, nincs egyetlen erkölcs-huszár, egy becsületes rendőr, pedig a női szereplőket is számoltam. A központi bűnügyet persze felgöngyölítik, közösen, néha saját szakállra nyomozva, máskor vállvetve, de mindig csak azért, mert valamilyen személyes érdek is fűződik hozzá.

A történet néhány mondatban: a napokig tartó eső egy megégett hullát mos ki egy golfpálya füve alól Los Angelesben. A nyomozók elég hamar rájönnek, hogy a gyilkosság összefügg egy évekkel korábbi üggyel. Nemsokára két zsaru holttestére bukkannak a város rossz hírű környékének egyik legrosszabb hírű házában, és a jelek arra mutatnak, hogy ez az újabb ügy is kapcsolódik a régihez. A nyomozás több irányba is elágazik, és a felszínre bukkan néhány korábbi, sötét, lezáratlan ügy. Egy vonatrablás, amelynek során nyoma veszett egy aranyszállítmánynak; egy titkos fasiszta-kommunista csúcstalálkozó részletei, amelyre Mexikóban került sor még a háború előtt; egy aranytartalék a háború utáni alkupozíciók biztosítására, amelynek darabjai (például aranyba öntött náci ereklyék) gyanúsítottak házából kerülnek elő; egy italbolt kirablása még a ‘30-as években, ahol ugyanazt a fegyvert használták, mint később egy másik bűncselekmény során. Ellroy a szálakat rendesen összekuszálja, hogy a végére mégiscsak valamelyest tiszta vizet öntsön a pohárba.

Az a legnagyobb probléma a regénnyel, hogy túlírt. Rengeteg benne a már-már felesleges mellékszál, a ködösítés, túl sok a szereplő, a gúnynév és az álnév, és túl sok a politikai-ideológiai fecsegés, amely a cselekmény szempontjából tulajdonképpen irreleváns, bár a karakterek jellemét némiképp színesíti (vagy inkább csak tarkítja). Ellroy valahogy nem törekszik arra, hogy korhű legyen, és ezt is negatívumként kell megemlítsem. Hideo Asida törvényszéki szakértő a munkája során olyan eszközöket használ és olyan módszereket alkalmaz, amelyektől olvasás közben a 21. században játszódó CSI: A helyszínelők sorozat képei jutottak eszembe, miközben a könyv lapjain elvileg 1942-ben járunk. Nehezen tudom elképzelni, hogy az ujjlenyomat összehasonlítás, a váladékminta elemzés és a miniatűr fényképezés olyan könnyedén ment a második világháború idején, mint ahogyan Ellroy regényében történik. A hétköznapi olvasó nem fogja ezeket ellenőrizni, némelyiket nehéz is lenne – de nem is erről a precizitásról van szó, hanem arról a hangulatról, amelyet mindezek együttesen teremtenek. A regény egyszerűen nem autentikus.

Ellroy stílusa egyébként rendben van. Teljesen egyedi és többnyire élvezhető. A szlenggel telezsúfolt, utalásokkal teletűzdelt prózát rövid, tömör mondatok jellemzik, nincsenek részletekbe fulladó, hosszú leírások (nem ilyen értelemben túlírt a regény), a környezet, a helyszínek leírása képszerű (bár a háborús Los Angelest eléggé felületesen ábrázolja). Cinizmus, maró gúny is vegyül a sorok közé, főleg ha politikai-ideológiai síkra és a vélt vagy valós összeesküvésekre terelődik a szó. A rengeteg német/náci utalásról viszont nem tudtam eldönteni, hogy a szerző valamilyen bizarr rajongásának a megnyilvánulása vagy fricska a szereplői irányába. A karakterek (elég sokan visszatérő szereplők) kivétel nélkül aljasok, és – valljuk be őszintén – egy kicsit már unalmasak is, ha nem ez az első Ellroy-regényünk.

A Perfídia után még azt hittem, hogy Ellroy nem képes csalódást okozni. Tévedtem. Az amerikai krimi démoni kutyája a legutóbbi regényével érezhetően eltávolodott attól, amit korábbi művei által képviselt. Elég, ha csak a Fehér jazzhez, az első L. A. Kvartett zárókötetéhez hasonlítom az Ez a vihart. Ugyanaz a pesszimista, komor világnézet, hasonlóan romlott figurák ugyanabban a miliőben, mégis fényévnyi különbség van a kettő között. Tartok tőle, hogy a második L. A. Kvartett rossz irányba halad. Tartok tőle, hogy hiába a kritikusok hangja, Ellroy nem fogja meghallani.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com