Ugyan tisztelettel nyúl alapanyagához, és horrorként is egész jól működik – jóllehet egyáltalán nem félelmetes –, agresszív és elfogult politikai kinyilatkoztatásai csorbítják értékeit, amit csak a lezárás lúdbőröztető pillanatai és a hangulatos zenei aláfestés tudnak ellenpontozni. Kampókéz meséje eredetileg Clive Barker brit író-rendező (Hellraiser) fejéből pattant ki. Regénysorozata ötödik kötetének, A vér evangéliumának az egyik novellája képezi Bernard Rose 1992-es slasherjének az alapját.

Helen Lyle, a chicagói egyetemista nagyvárosi legendákról írja a szakdolgozatát. E mendemondák közül Kampókéz története kelti fel igazán az érdeklődését. A szóbeszéd szerint Kampókéz egy afroamerikai rabszolga fiaként látta meg a napvilágot. Festőtehetségével hamar kitűnt, így tehetős fehér családokhoz szegődött, hogy portrékon ábrázolja előkelőségüket. Egyszer aztán egy gazdag földesúr felkérte, hogy fesse meg lánya szépségét, ám az arckép készítése közben románc szövődött a fiatalok között. A lány teherbe esett, ezért apja dühében borzalmas halállal büntette a művészt: levágatta a kezét, helyére kampót tetetett, és ráeresztett egy felbolydult méhrajt, ami halálra csipkedte. Szelleme viszont azóta is kísért a chicagói Cabrini Green területén. Aki a tükör előtt ötször egymás után kimondja a Kampókéz nevet, azelőtt megjelenik a rém (és lemészárolja). Helen ennek hallatán kutatni kezd a gettóban, ám kísértet helyett csak keserű valóságot talál. Szembesül az ottani nyomorral, erőszakkal és a folytonos visszaélésekkel. Úgy tűnik, azok ragadnak kampót, akik elégtételt szeretnének venni a múltbéli sérelmeikért, s az őket ért igazságtalanságokért.

A fonalat közel 30 évvel ezután vesszük fel – tudomást sem véve az eredeti trilógia későbbi epizódjainak eseményeiről. Cabrini utolsó lepukkant lakóépületét is lebontották, és megkezdődött a dzsentrifikáció, így egyre népszerűbbé válik a korábban lesajnált és kihalt negyed, ahol manapság már rendőrök pásztáznak minden utcasarkon, a kérdés csak az, miért. Anthony McCoy (Yahya Abdul-Mateen II), az ambiciózus festő és párja, a galériavezető Brianna Cartwright (Teyonah Parris) beköltöznek egy ottani – újonnan felhúzott – luxuslakásba. Anthony alkotói válságban van, s épp inspirációt keres, mikor egy helyi lakos elmeséli neki Kampókéz vérfagyasztó történetét. Hogy friss munkáihoz ihletet merítsen, vizsgálódni kezd a témában, csakhogy ezzel olyan titkokra derít fényt, amelyek kikezdhetik a józan eszét, sőt, áskálódása még egy rejtélyes gyilkosságsorozatot is elindít.

Már a visszaemlékezéses nyitányon érződik, hogy a forgatókönyv erősen épít a nosztalgiánkra, visszaköszönnek régi karakterek, az eredeti – egyébként roppant hangulatos – zenéje is felcsendül egy ponton, de konkrét beállításokat (pl. szexjelenet a tükör előtt) is felismerhetünk az 1992-es Kampókézből. Az alkotók szerencsére nem merültek el túlságosan a múltidézésben, inkább kicsit átdolgozták az alapszituációt, hogy már-már mitikus háttérrel ruházzák fel a félkezű rémalak inkarnációit. Ezt tetézik a – Bernard Rose-mozi sztoriját elmesélni hivatott – papírfigurás animációk, melyek segítségével még a felkészületlen nézők is átláthatják az eseményeket.

Az arányok mondjuk így sem lettek teljesen eltalálva, az első harmadban a rendező mintha nem tudta volna eldönteni, hogy slasher-horrort vagy társadalmi, politikai kérdéseket boncolgató karakterdrámát akar forgatni. Noha cseppet sem ijesztő, urbánus legendákból merítő atmoszférateremtése miatt horrorként kiválóan funkcionál. Az aránytalanságok mégis erőltetettekké teszik a szabályos időközönként belepakolt gyilkosságokat, amelyek ettől eltekintve kifejezetten ötletesen lettek megvalósítva. Kampókezet kísértet mivolta okán mindig csak tükrök perspektívájából szemlélhettük, és ehhez kapcsolódik a mozi egyik legemlékezetesebb szcénája is. Ugyanakkor ez a jelenet sem – ahogy a befejezés sem – lenne olyan hatásos, ha nem írtak volna hozzá hasonlóan baljós és fülbemászó zenét, mint az eredetihez.

Bár horrorként megállja a helyét, a mű társadalmi drámának elég felületes, hiszen a felvetett problémákról csak közhelyekben beszél, ráadásul mindezt szájbarágósan teszi. Jordan Peele jelenléte azonban nemcsak a hangsúlyos politikai állásfoglaláson, hanem a gördülékeny (és humoros) párbeszédeken is tetten érhető (amin még a hanyag szinkron sem rontott.). És még az elvarratlan mellékszálakkal bővelkedő történet is tartogathat meglepetéseket azoknak, akik nem látták az előzeteseket. A mozi előtt ne nézzetek kedvcsinálókat, mert azok elég spoileresek – legalábbis a cameók tekintetében.

Színészi játék szempontjából viszont nem érheti szó a ház elejét. Yaya Abdul-Mateen II (Watchmen, Aquaman, A chicagói hetek tárgyalása) átalakulása és megtébolyodása annak ellenére meggyőző – és ez a színész érdeme –, hogy a gondtalan életet élő Anthony-val nehezebb azonosulni, mint az 1992-es eredeti Helenjével. Míg a nő megőrülését követve őszintén átérezzük a fekete közösség fájdalmát, addig Anthony éppen problémamentes élete miatt nem ad okot a szimpátiánkra. És noha Yaya nem ér fel Tony Todd ikonikus figurájához, a csúcsponton így is övé lesz a reflektorfény. Kiemelném még Colman Domingót (Ma Rainey: A blues nagyasszonya), aki a mosodatulajdonos szerepéből többet hoz ki, mint amire számítanánk. Történetének kifutása egyszerre tragikus és ironikus. Teyonah Parris is hozza a kötelezőt Anthony barátnőjeként, habár az ő mellékszálával sem kezdtek semmit. Csak a poéngyárosnak szánt (bántóan) sztereotip meleg pár ripacskodása volt zavaró.

Nia DaCosta második nagyjátékfilmjének mondandóját is igyekszik társadalmi problémákra kihegyezni – mint tette azt a Little Woods-ban –, ám a Black Lives Matter indulatosságán túl nem tud újat mondani a témáról. Sablonos gondolatai és aránytalanságai ellenére a 2021-es Kampókéz egy nosztalgikus, stílusos zenével és jó alakításokkal ellátott, rövid játékidejű, atmoszférikus zsánerfilm, amely felszínessége miatt ugyan nem tűnik ki az átlag horrormozik sorából, egyszeri szórakozásnak mégis ideális. Epikus fináléját nézve pedig azt érezhetjük, hogy a feketék végre őrangyalra leltek, aki bosszút áll az őket ért igazságtalanságokért, s kinek nevét mindenki féli (kimondani ötször a tükör előtt).

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Vida Benjámin
Forrás: hetediksor.hu