Aztán az első néhány oldal olvasása után olyan érzésem volt, mintha Bukowski-könyvet tartanék a kezemben, a stílus, sőt a történet is olyan irányú, mintha a jó öreg amerikai szerző írta volna. De mégis más, sokkal mélyebb, sokkal nehezebb olvasmány, annak ellenére, hogy van benne lényegtelen dolgokon való agyalás, trágár dumák, összeesküvés-elméletek és sok más fontos és kevésbé fontos dolog is.

Az alaptörténet egyszerű: a pályaelhagyó bölcsész élete gyökeres fordulatot vesz, amikor hulladékgyűjtésre adja a fejét, ezzel keresi a kenyerét, és megfigyel mindent és mindenkit az idő alatt, amíg begyűjtik a papírhulladékot, majd feldolgozzák azt. Az örökkévalóságig tartó, minden nap ugyanolyan munka leírása mellett részleteket is kapunk a főhős életéből: feltárja nemcsak a fontosabb mozzanatokat, de mélyebb gondolatait, kapcsolatainak milyenségét, elméjének zakatolását. Mindeközben a kukásautón dolgozók életébe is benézhetünk, mint egy ablakon át, a fülkéjének ablakán keresztül, és minden párbeszédnél érezni a szakadékot, ami elválasztja a bölcsészt a munkásoktól, de látjuk az összetartozást is, amit az a helyzet szült, hogy együtt kell dolgozniuk.

A papírgyűjtő munkások világa összetett, még ha monotonnak is tűnik a mindennapi rutin. Akik ebben dolgoznak, egyszerű emberek, egyszerű igényekkel és látásmóddal, sokszor érzéketlennek tűnnek, trágár módon beszélnek egymásról és főleg a nőkről, akiket tárgyiasítanak, kibeszélnek, ocsmány módon jellemeznek, részletesen beszámolva a szexuális eseményekről, amelyeket átélnek. A környezet durva, a munkások modora szintén durva, ami nagyon hitelessé teszi az írást, nincs benne modorosság vagy eltúlzott élethelyzet, eltúlzott karakter. A könyvet olvasva úgy éreztem, képet kapok erről a világról, valószínűsíthető, hogy bármely nagyváros bármely kukásautóján hasonló párbeszédek hangozhatnak el, hasonló történetek születhetnek. Mindezt egy bölcsész szemével látjuk, és egyre inkább élesebb a távolság a két világ között, de mégis érezni a sorsközösséget, ami a munkából és a sok órányi együttlétből fakad.

Ami leginkább megfogott a könyvben, az a végig ott lebegő kérdés: meglesz-e a bölcsész srác szakdolgozata, vagy beleragad ebbe a világba, a heti két-három alkalomra szóló hulladékgyűjtésbe? Képes lesz-e felállni és folytatni a megkezdett szellemi munkát, vagy passzív marad a saját életével szemben, de cselekvő munkás a kukások között? Jelentős szimbólumok is utalnak erre a vívódásra: a felhők figyelése, mint egy másik, megfoghatatlan, elérhetetlen világ, a tisztaságmánia, ami az otthoni hétköznapokat jellemzi szemben azzal a munkával, amit végez. Mert lássuk be, nem kell kukásautón dolgozni ahhoz, hogy tudjuk, mennyire más világ egy szellemi munkát végző személy élete és egy hulladékkal dolgozóé. Utóbbiakat a társadalom is perifériára szorítja, még ma is él a tendencia, hogy gyerekeinket úgy neveljük: tanulj, mert különben kukásként végzed.

A könyv lehangoló, még ha vannak is benne humoros párbeszédek, vicces figurák; összességében nem szórakoztató és végképp nem könnyű olvasmány. A cím és a borító csak irónia, amint kinyitjuk az első oldalra a könyvet, már érezzük, hogy ez nem lesz könnyű olvasmány. A papír törvényeivel kezdődik a regény, olyan igazságokkal, amelyeket, bár tudunk, sosem gondoltunk végig. Mint például, hogy a papír nem szemét, az élet szemét, és a könyvet végigolvasva rájövünk, hogy mekkora igazság van ebben a mondatban. Az író nem finomkodik az igazság kimondásában, nem kapunk könnyed életvezetési tanácsokat, de aki el akarja olvasni a regényt, nem is erre vágyik. Toroczkay könyve azoknak való, akik többet várnak egy laza történetnél, akik úgy olvasnak, hogy az maradandó hatással legyen rájuk, akik nem szép irodalomra vágynak, hanem kimondott és megmutatott igazságra, fájdalmas realitásra és elgondolkodtató befejezésre.

Bús Ildi
Forrás: olvasoterem.com