Az előző részben emlegetett „kosarazás” annyiban kapcsolódik a varsával történő halászathoz, hogy az első varsák, még valamikor a kőkorszakban, bizony vesszőből készültek. És ez az alapanyag meg is maradt még a középkor folyamán is, de a „modern”, kötött hálóból készülő varsákban is van fűzfa, hiszen fűzvesszőkből hajlítják általában azokat a karikákat, amelyek a hálót kimerevítik. Eme tavakon és folyókban is használatos eszköz működésének a lényege az, hogy a hal belekerül egy cső alakú hálóba, ahonnan aztán különféle akadályok miatt nem tud kikerülni. Vagy egyszerűen a halak járásába telepítik ezt az eszközt, vagy valami csalit is raknak a háló sokszor egyre inkább elkeskenyedő végébe. A tavakban elhelyezett varsát három, a vízből kiálló bot szokta jelezni. Ebből kettő a varsa száját tartja, egy pedig a háló végét rögzíti. Sebes folyású patakokban, folyócskákban ezt inkább kövekkel szokták megoldani. Az általában éjjelre kirakott halcsapdákat aztán reggel a gazdájuk összeszedi, s ha szerencséje van, meg is lesz néhány napra a család eledele.

Varsa Szankról (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)

Az más kérdés, hogy modern korunkban a varsázás is a tiltott dolgok közé tartozik, de a halőrök azt sem nézik jó szemmel, ha valaki tapogatót használ. Amely az ősemberhez visszanyúló kezdetekben és jórészt még napjainkban is szintén fűzvesszőből készül. Úgy kell elképzelnünk, mint egy a szokottnál kétszer magasabb, de nyitott fenekű kosarat. Amit a sekély vízben óvatosan haladva maga elé tesz folyton a halász, aztán kézzel kitapogatja, hogy maradt-e valami használható halféle az iszapba nyomott „kosár” belsejében. Már ebből is láthatjuk, hogy a módszer csak sekélyebb állóvizekben, elöntött területeken használható. Később aztán a tapogatót a könnyebben kezelhető keretre kötött hálóból állították össze. Ez nagyobb felületet is lefedett, amikor a víz fenekéhez szorították, hogy aztán az alá szorult nagyobb halakat a hálón keresztül megfogva az egészet kiemeljék.

Szigony a Balatoni Múzeumból (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

A szigonyozásról talán nem is kell sokat beszélni. Ezeket az általában többágú (3-8) eszközöket is a falusi kovácsok kalapálták. Hosszú nyélre kerültek aztán, a halász pedig a fenéken álló nagyobb halakat célozta meg vele, ha tiszta volt a víz. Zavarosban csak vaktában tudott döfködni, de ha talált, akkor a szigonyról már csak ritkán tudott menekülni a hal. Hogy ez se fordulhasson elő, a szigonyosnál vágóhorog is volt, amit azonnal beleakasztott a nagy hal hasába, így annak esélye sem volt a menekülésre. Végül a ragadozókra kifejlesztett módszerek közül a legegyszerűbbek az éjjeli horgok, de ezekről majd a sorozat befejező részében olvashatnak.

A sorozat előző két része itt és itt olvasható.

Címlapkép: Varsa és szigony egy képen (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu