A Csipetnyi ég nevezhető összegző jellegűnek, a versek mellett kisprózák, sőt egy jelenet is helyet kapott. Maga a szerző egyébként az egyik legsikerültebbnek tartja, mert úgy érzi, hogy egy kicsit éteribb lírát alkotott, amely mégis aktuális tudott maradni. Nem lehet ezen csodálkozni, hiszen számára mindig fontos terep volt a közélet, olykor politikai felhangokkal. A formai és tartalmi gazdagság mellett jól felismerhető egyéni hangneme, amely a fanyartól a gunyoroson, groteszken, ironikuson át sokféleképpen szólal meg, és olykor szürreális motívumokat is tartalmaz. Amerika No és Amerika Yes című verseinek felolvasása illusztrálta ezt. A három ciklusból álló mű, amelyben „migráns verseket” is olvashatunk, helyenként nem túl derűlátó. Péntek Imre erre úgy reagált, hogy valóban nyugtalanul szemléli a hazai és nemzetközi közéleti eseményeket. Szerinte „az újrakezdés ideje” jött el, „évszázados dogmák dőlnek meg”, még mindig keressük, amit megtalálni véltünk, a „tudásunkkal együtt nő a nem tudásunk, és ez a legnyugtalanítóbb”.

Fontosak még a már nem élő alkotó- és szellemi társaknak tett gesztusok, mint a Kő Pálnak, Nagy Gáspárnak vagy Németh János Kossuth-díjas keramikusnak ajánlott versek. Zsille Gábor szerint „ezek a dedikált versek jól kirajzolják a szerző szellemi horizontrendszerét.” Szóba került a címadás kérdése is. Péntek Imre festőművész barátjától, Filep Sándortól kért ajánlatot. Az ablakban tükröződő fények juttatták eszébe, hogy az a „csipetnyi égbolt” mennyire reményteljes, „milyen jó lenne néha a mennybe látni”.

Péntek Imre a legendás Kilencek költőcsoport tagja, emlékezetes kötetük az 1969-es Elérhetetlen föld című antológia. A ’60-as évek írástudó értelmiségének emblematikus irodalmi csoportja meglehetősen lázadó hangú volt. De vajon hová tűnt a lázadás, kell-e, lehet-e lázadni egyáltalán manapság? – hangzott el a kérdés. A költőcsoportot anno kilenc bölcsészhallgató hozta létre: Péntek Imre, Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Mezey Katalin, Oláh János, Rózsa Endre és Utassy József. Az irodalmárok az úgynevezett „Nagy generációhoz” tartoztak, s ragaszkodtak ahhoz, hogy az 1960-ban megalakult csoport tagjaiként együtt hallassák a hangjukat. Az akkori kultúrpolitika minden lehetséges eszközzel igyekezett elhallgattatni őket. „Amikor elindultunk – fogalmazott a költő-író – tényleg volt bennünk valamiféle fiatalos lázadás, és szerettünk volna egyfajta társadalomkritikát megfogalmazni, áttörni a meglehetősen primitív politikai korlátokat, a cenzúrát, mindezt jobbító szándékkal és őszintén. Ez volt a lényeg, és ezt a közönség nagyra értékelte. Hogy mi maradt meg az akkori lázadásból? Talán a közélet iránti érdeklődés. Miért ne mondhatná el egy költő véleményét a közéleti gondokról? A kritikai attitűd nem változott.”

Péntek Imre 120 oldalas kötete öt év termését tartalmazza. A nyolcvanhoz közeledő alkotó még mindig tele van tervekkel, mesejátékot ír, születésnapi kötetet tervez. Reméljük, lesz ereje, egészsége a megvalósításhoz!

SzaSzi
Fotó: Vas Balázs