Eleinte szándék volt, de már régen nem titok, mert az a fránya ego mindezt „megoldotta”: Győry Domonkos szerzői neve mögött dr. Horváth Sándor Domonkos, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér igazgatója áll. Aki már gyerekként rengeteget olvasott, részben „egyfajta valóságtól történő menekülésként”. Először 18 évesen tett próbát magával az írással is, és milyen szerencse, hogy ez az önkifejezési forma mára teljes egészében magával ragadta. Első kötete – a választott pszeudonim alatt – 2016-ban jelent meg, a Profán, avagy tollbamondás a pillanatnak szépirodalmi „szöveggyűjteményét” (amely kisregényt, két színművet és 16 rövidprózai töprengést foglal magában) egy évvel később követte a Hölgy alulnézetből immár nagyregénye. A legújabb kötetre 2021-ig kellett várni: az Anyám sírása halkul most mutatkozott be az olvasóknak.

Győry Domonkos személyiségére valamilyen szinten minden olvasmányélménye hatott a felnőtté érés során, és ez a „befolyásolás” egyre táguló körrel folytatódott kibontakozó írói tevékenysége folyamán is. Manapság a kortárs irodalom is mind komolyabb influenciát gyakorol a kezei alatt születő művekre. Az elbeszélés műfajára igazából belső kényszerből talált rá, ahogyan ő fogalmazza lakonikusan: „Kevés az időm, sok bennem a feszültség.” Hamar felismerte ugyanis, hogy az elsőre megírt rövid művek is végső soron öt-hatszori javítást, módosítást, csiszolást igényelnek, amely időben számolva heteket jelent, mire a végső változat megérik, beérik. Másrészt pedig a prompt publikálás (közösségi csatornák) hosszabb szövegeket „nem bír el”.

Az Anyám sírása halkul kötetét sokszor szinte egypercesség jellemzi, olyan prózaverssé zsugorodó történetek alkotják, melyek hősei főként a társadalom peremén csellengő, szépre-jóra vágyó figurák, akik folyton falakba ütköznek – érkezett Jánosi Zoltán részéről a körülírás, amin Győry Domonkos némileg meglepődött. Hiszen elmondása szerint történeteinek születése többnyire úgy zajlik, hogy felbukkan benne egy érzés, amelyhez aztán keres egy emléket. Írásai a felszínen bár humorosnak tűnnek, esetleg groteszknek, a mélyükben roppant drámák húzódnak meg. Majd mindegyikük egyfajta belső monológ, melyhez egyrészt kontúros világkép, másrészt összetéveszthetetlen nyelvi egyediség társul. Minderre Posonyi Takács László színművésztől kitűnő példát is hallhattunk: a kötet első, Originál című része alá rendezett elbeszélések közül A félhelyes novelláját adta elő a közönségnek.

A kötet második része színtisztán önéletrajzi ihletettségű írásokat tartalmaz (amelyek közül szintén megismerkedhettünk eggyel a bemutatón). A miértre Győry Domonkos tűpontos válaszként fogalmazta meg, hogy „rendkívül sok sérelemnek családi a gyökere, a kérdés ebben az esetben az, vajon tudunk-e minderről?” És azt sem titkolja, hogy „a feltárás ezekkel a novellákkal nem befejeződött, hanem csupán elkezdődött”. A második nagy egység ezen írásai „különböző sebtapaszok vagy kencék” a számára, a gyógyulási folyamat terápiás állomásai, és általuk sikeresen eljutott mára az emlékek elfogadásáig.

„Én csak írok és írok, talán nem tűnik túlzottan visszaélésnek” ‒ hangzott el a végén Győry Domonkos szájából. Bátran, őszintén, szilárd meggyőződéssel és kiállással, csakúgy, mint Az anyám sírása halkul huszonöt novellája.

Szilvási Krisztián
Fotók: Nagy-Benczey Viktor