A költő – saját bevallása szerint – ennyire „veszedelmes E/1-et” még nem csinált, kíváncsi volt arra, mennyire fér hozzá az emléktartományához. Hiszen „mindig egy küzdelem, mindig egy harc” ez a fajta visszatekintés, retrospektivitás. A költészet eszközeivel szándékozott újrateremteni ezeket a kulisszákat, történeteket, melyek során azokra az emlékekre kívánt fókuszálni, amelyek morálisan meghatározták őt. Úgy véli azonban, hogy a verseken keresztül muszáj teret hagyni a befogadónak is, hogy legyen lehetősége magára (is) vonatkoztatni a sorok átélése, feldolgozása közben.

A veszteségélmények szülte változásokkal csupán egyet lehet csinálni: elfogadni őket. Minden pozitív formálódás, átalakulás, fejlődés egyben negatív hozamokkal is jár – valaki vagy valami mindig sérül, ezzel kapcsolatban tehetetlen az ember.

Bár nincs a kötet ciklusokra bontva, a beszélgetőtárs Mechiat Zina szerint mégis tetten érhető egy „elkülönülés”, amely a címadó vers előtti és utáni költeményekre vonatkozik. Ezt a változást pedig a Megnéztem újra soraiban olvasható felismerés katalizálta. „Gyerek és ifjúkor volt, nincs” – szól az utolsó gondolat, a költő szerint pedig mindez egyszerre történik. A versek formája túlnyúlik a bevett eszköztáron és kereteken, a kötet alkotásai helyenként nagyobb lélegzetűek, történetmesélősebb jellegük a próza felé tendál. A személyes életút pedig talán mindezek által válhatott némileg „kikövezettebbé” Sütő Csaba András számára.

Szilvási Krisztián
Fotó: Vas Balázs